Szombaton történt
Mindig nagy várakozás előz meg egy új színházi előadást, különösen akkor ,ha tudjuk,hogy történelmünk egyik sötét korszakát eleveníti fel. A tragédiát görög és francia művészek dolgozzák fel. Az irodalmi szövegek és kordokumentumok alapján készülő produkció címe: Szombaton történt ,amelynek alapjául Dimitrisz Hadzisz egyik novellája, a „Janina, a mi kis városunk” szolgál. A művészek a rendkívül érzékeny és fájdalmas témát,az élőket folyamatosan kísértő rémálmokat sűrítik egy színpadi produkcióba. A díszlethez a szobrokat Clio Makri készítette. Az előadást ősszel mutatják be Athénban.(G.A.)
A Kendro Elenhou Tileoraseon (Athén, Kipszeli negyed) produkciója
a Scéne Nationale Châteauvallon-Liberté és a Théâtre National de Nice (Franciaország) közreműködésével
Szöveg: Dimitrisz Hadzisz, Jószef Elijá, Iréne Bonnaud
Rendező: Iréne Bonnaud
Előadja: Fotini Banou
Díszlet (szobrok): Clio Makri
Fény: Daniel Levy
Fotók: Dimitris Alexakis
Premier: 2020. Október 31. szombat, Kendro Elenhou Tileoraseon (Athén)
Iréne Bonnaud rendező gondolatai a készülő előadásról
„Fotini Banou-val első közös munkánk, a „Tájak háborúja”című, a görög polgárháborúról szóló előadásunkat követően úgy gondoltuk, érdemes lenne folytatnunk ezt a fajta történetmesélést: visszaemlékezés, félúton az irodalom és a dokumentarizmus, a költészet és a tanúvallomás között. Egyfajta puritán színház, melyben a zene, a dal és a hang erejével jelenítünk meg képeket, világokat. Olyan színház, mely nem rest mélyre ásni, hogy felszínre hozza a múlt eltemetett álmait, ám az élőket folyamatosan kísértő rémálmokat is.
Nálunk, Franciaországban viszonylag jól ismert Thesszaloniki szefárd zsidóságának története. A közösség számos tagja telepedett le Marseille-ben és Párizsban a II. világháború előtt, kitörölhetetlen nyomot hagyva a francia kultúrában annak ellenére, hogy a kollaboráns Vichy- kormány sokukat letartóztatta és koncentrációs táborokba küldte. Arról viszont szinte semmi tudomásunk nem volt – jómagamat is beleértve – hogy létezik egy úgynevezett „Romanióta” zsidó közösség, melynek elnevezése a Kelet-római birodalomra (vagyis a görögökre) utal, és amelyik nagy valószínűséggel a legősibb héber kolónia az európai kontinensen. Tagjai görög nyelven, ám héber betűkkel írtak, kulturális és hétköznapi életük központja az epiruszi (É-Ny görögországi) Joánnina városa volt.
1944. március 25-én, egy szombati napon a Wehrmacht megszervezte Joánnina zsidó közösségének Auschwitzba történő deportálását. A néhány tucatnyi túlélő nagy része az Egyesült Államokban és Izraelben telepedett le. Régi zsinagógájuk napjainkig is áll, ám kevés hívő látogatja, a görögországi héber nyelv pedig mára már gyakorlatilag kihalófélben van. Mégis, a legutóbbi önkormányzati választások során, 2019 nyarán Joánninában megválasztották „Görögország első zsidó polgármesterét”, ahogy az világszerte olvasható volt a sajtóban. Micsoda egybeesés volt ez számunkra, akik ezt az előadást terveztük!
A színdarab kiindulópontja Dimitrisz Hadzisz „Janina, a mi kis városunk” című, magyarul is megjelent kötetének egyik novellája. Főszereplője két valós személy: Sabetáj Kabilisz, joánninai nagykereskedő, a helyi kereskedelmi kamara alelnöke, és Jószef Elijá, az „elátkozott költő”, a város legelső kommunista aktivistája, nem mellesleg kiváló talmud-szakértő és tóra-fordító, nehéz sorból való író és franciatanár, aki 29 évesen halt meg tífuszban. A kettejük között kialakuló, meglehetősen reménytelen, szeretetvágyon alapuló apa-fia kapcsolat a fennálló osztálykülönbségek miatt elkerülhetetlenül szakadással végződött.
Annak ellenére, hogy Hadzisz politikai íróként a kommunizmus mellett kötelezte el magát, könyvét mégis a melankólia jellemzi. Engem leginkább Stefan Zweig „A tegnap világa” c. művére, és Joseph Roth munkáira emlékeztet. Egy elsüllyedt világot, a régmúlt szellemeit idézi meg, ami mindig nagyon izgalmas téma a színház számára.
Ráadásul a stílusa erősen szóbeli, elbeszélő, mesterien alkalmazza „a bölcsesség narratív formáját” (Walter Benjamin). Képzeljük el, hogy egy nagycsaládi összejövetel részesei vagyunk: a közösség dolgain nosztalgiázunk, Hadzisz pedig az elmúlt idők nagy ismerőjeként eszünkbe juttatja mindazokat, akikre mi már nem emlékszünk. A szöveg minden egyes mondatát áthatja személye, jelenléte, olyannyira, hogy úgy érezzük, beszél hozzánk. Az irodalmi művek ilyetén tulajdonságát egy színész mindig nagyra értékeli.
Az előadás két részből áll. Elsőként Hadzisz mesél gyermekkora Joáninájáról, benne az évszázados zsidó közösségről. Ezután az 1944-es erőszakos kitelepítés eseményeit kísérjük figyelemmel, melyet egyfajta kirakósként raktam össze a népirtás túlélőinek visszaemlékezéseiből. Forrásaim első kézből származó elbeszélések, melyeket különféle emlékkötetekben, tudományos munkákban, valamint televíziós felvételeken örökítettek meg Görögországban, Izraelben és az Egyesült Államokban. Az úgynevezett „beszámolók kora” a végéhez közeledik, hamarosan elveszítjük a legutolsó szemtanúkat is. Adódik tehát a kérdés: mi lesz ezekkel a tanúvallomásokkal? Számunkra, a későbbi generációk tagjai számára a kihívás a következő: vajon hogyan tudjuk továbbörökíteni ezeket az emlékeket oly módon, hogy „élők” maradjanak, és ne könyvespolcokon porosodó, egyszerű papírhalmaz váljon belőlük? Hogy tudjuk elérni, hogy ezek a hangok a mai ember fülébe is eljussanak?
Arra a következtetésre jutottunk, hogy ebben a színháznak egy sajátos, különleges szerepe lehet, lévén egy alázatos és empirikus művészeti forma, és olyan találkozóhely, ahol az emberek összegyűlnek történeteket látni-hallani. Ellentétben más, jóval intenzívebb médiumokkal – mint a rádió, a televízió, vagy a világháló – a színház ereje a tartós, személyes, emberi jelenlétben áll, ezáltal bizonyos módon sokkal szorosabban képes kapcsolódni magához az elmesélni kívánt történethez. Brecht mondogatta, hogy a modern kommunikációs eszközök antennái rengeteg „badarságot közvetítenek a múltról”, de az igazság kizárólag „szájról szájra járva” terjed.
A színdarab meghatározó dalait Fotini Banou-val válogattuk össze. Elsőként a romanióta közösség jellegzetes énekeiből választottunk ki kettőt (az egyik a Purim ünnepéről, a másik pedig Ábrahámról és Izsákról szól), emellett elhangzanak spanyol-héber nyelvű szefárd dalok is, melyekkel Thesszaloniki és Rodosz közösségeinek tragédiáját meséljük el a zene segítségével. Az előadásban hallható több epiruszi népdal is, ám kutatásaink során rábukkantunk olyan különleges melódiákra is, melyek szövegét az auschwitzi görög foglyok írták át, hogy saját sorsukról szóljanak. A német őrök egy szót sem értettek belőlük, ezért szabadon ki tudták fejezni gondolataikat. Ezeket a dalokat csak a túlélőknek köszönhetően ismerjük, felelevenítésük egy nagyon egyedülálló tapasztalat volt számunkra.
A történet felgöngyölítése közben észrevettem, hogy a joánninai közösség kitelepítése több olyan eseményhez is kapcsolódik, melyeket a zsidó népirtással foglalkozó történészek már széleskörűen megvitattak: Kurt Waldheim és a Wehrmacht (a német hadsereg) szerepe a megsemmisítési folyamatban, Albertosz Errera négy fotója Birkenauból, vagy az 1944. október 7-ének szombatján kitört lázadás. Utóbbival kapcsolatban arra a felfedezésre jutottam, hogy a történet szintén görög vonatkozású.
Úgy látom, Görögországban az utóbbi években mintha megkétszereződtek volna a zsidó népirtással kapcsolatos kezdeményezések. A téma nemcsak a történész szakma számára lehet érdekes, mivel arra sarkallja az embert, hogy elgondolkodjék például a görög identitás – mindig is összetett és változatos – kérdéskörén is. Igenis lehet az ember egyszerre görög és zsidó, görög és muszlim, görög és bármi más. 1944 októberében, míg Joánnina város elöljárói német tisztek társaságában kacsavadászaton múlatták az időt, görög zsidók – legtöbbjük harcolt már a görög-olasz háborúban is – Auschwitz-Birkenauban kirobbantották a „Sonderkommando” -lázadást. Ez a szimbolikus vonatkozás az eseményt a II. világháború legjelentősebbjei közé emeli. Fontosnak érzem, hogy mindenki megismerje ezt a történetet, és ezzel mindnyájunk kollektív emlékezetének részévé váljon, mind Görögországban, mind Európában.”
Clio Makri szobrai
Clio Makri Budapesten született. Magyarországon nevelkedett, ahova szülei telepedtek le Görögországból való kényszerű száműzetésük után. Édesapja, Makrisz Agamemnon (Memosz), monumentális műveiről ismert világhírű szobrász (legismertebb a „Mauthausen”-kompozíció), édesanyja pedig Zizi Makri, francia és szerb származású képzőművész.
Clio Makri a párizsi művészeti főiskolán szobrászatot, grafikát, mozaikművészetet, freskófestészetet, gobelinkészítést és litográfiát tanult, majd úgy döntött, Görögországba költözik.
Munkáiban mindig ugyanaz az irányelv vezérli: az emberi lényeket meghatározó emlékek, gyökerek kutatása. Ily módon feldolgozta már többek között a koncentrációs táborokba küldött athéni zsidó gyermekek történetét, valamint a Görögországot 1945-ben a Mataroa hajón elhagyni kényszerült művészek témáját is; az arcokat bronz és agyag kombinációjával, a görög és a francia hatások elegyítésével hívta életre.
A Szombaton történt c. előadás számára eredeti szobrokat alkotott. Igazán otthon érzi magát Dimitrisz Hadzisz műveiben, az író ugyanis szoros barátságot ápolt szüleivel. „Gyermekéveim során Budapesten mindig is olyan emberek vettek körül, akik el voltak vágva gyökereiktől, emlékeiktől. A származás kérdése, az emberek személyes történetei és tapasztalatai mindig is nagyon érdekeltek tehát. Mindegyik vetületben a folytonosságot kerestem, a történelem és a személyes történet keretein belül is.”
Dimitrisz Hadzisz 1913. november 13-án született Joánninában, és 1981. Július 20-án hunyt el az attikai Szaronidában.
Angelosz bátyjával együtt Athénben jár középiskolába, tanulmányait azonban 1930-ban félbehagyja apja – aki író és a joánninai „Ipirosz” c.napilap kiadója – halála miatt. Visszatér szülővárosába, ahol 17 évesen átveszi az újság vezetését. A kommunista párt tagja lesz, ezért 1936-ban a Metaxasz-kormány alatt letartóztatják. Megkínozzák, és Folegandrosz szigetére száműzik. Pár hónappal később szabadon engedik, ezt követően Athénben telepszik le. Görögország megszállása idején a kommunista Nemzeti Felszabadítási Front illegális nyomdájának és az Ellenállás betiltott újságainak („Szabad Görögország” és „Felszabadító”) munkatársa. Ugyan 1947-ben visszatér Joánninába, elítélik és Ikária szigetére deportálják. Innen 1948 márciusában megszökik, és beáll a baloldali Demokratikus Hadseregbe. Ugyanezen a nyáron megtudja, hogy Angelosz testvérét elítélték és kivégezték. A görög polgárháborút követően őt magát is halálra ítélik, ezért külföldre menekül. Budapesten, az ELTE-n bizánci irodalmat és történelmet hallgat, itt ösztöndíjat nyer a Kelet-Berlini Tudományos Akadémiára. A Humboldt egyetemen 1962-ben doktori címet szerez, majd visszatér Budapestre, ahol bizánci irodalmat tanít.
1968 májusát követően megpróbál Párizsban letelepedni, sikertelenül. A magyar állampolgárság felvételét viszont elutasítja, ezért hontalan státuszban marad. Görögországba 1974 novemberében, a katonai junta bukása után tér vissza. Az ellene hozott halálos ítélet azonban továbbra is érvényben van, ezért újra a száműzetés útjára tér. 1975 júniusában amnesztiát kap, végre hazatérhet szülőföldjére. 1975-ben meghívják a Pátrai Egyetemre oktatónak, kinevezése elutasításának hírére viszont diáktüntetések robbannak ki. 1981 márciusában rákot diagnosztizálnak nála, négy hónappal később pedig meghal.
„Janina, a mi kis városunk”- című novellagyűjteménye magyarul a „Hajnali ének” – című kötetben jelent meg (Budapest, 1955).
A 2020. októberi 31-i athéni premiert további bemutatók követik: 2020. december 9, 10, 11 és 12: La Commune CDN Auberviliers színház (Párizs), 2021 április 2 és 3: Châteauvallon és Liberté (Toulon), valamint 2021 április 7 és 8: Théâtre National de Nice.
A háttéranyagot és a szobrairól készített fotókat Clio Makri bocsátotta a Görög Intézet rendelkezésére. A rövidített, szerkesztett változatot az alkotók hozzájárulásával közöljük.
Fordította : Sztefopulosz Vaszilisz
A fenti cikket görög nyelven ide kattintva olvashatják.
