Szerencsés embernek tartom magam – interjú Papageorgiu Szteliosszal


Papageorgiu Szteliosz városmajori lakásának nagy szobájában csodaszép, nagyhatású képek lógnak a falon. Két, jól elkülöníthető stílus: számítógépes grafikák és festmények. Előbbieket ő készítette, utóbbiak lánya, Papageorgiu Andrea festőművész munkái. Szteliosz képzőművészeti munkáihoz több mint 20 éve kezdett el vegyes – hagyományos és számítógépes grafikai – technikát alkalmazni, akkor, amikor mi még csak épp ismerkedtünk a számítógéppel. A hagyományos grafika és a modern technológia vívmányainak különleges ötvözésével stílust teremtett. Az autodidakta grafikusművész egy hónapja töltötte be a 70. életévét, de frissessége, lendülete, kisugárzása meghazudtolja korát. A jeles születésnap és egy görög kiállításon való részvétel kitűnő alkalmat kínál a beszélgetésre.

Július 22-én mutatták be Arisztophanész „Madarak” című művét a Thesszaloniki Görög Állami Színházban, amelyhez kapcsolódóan a diaszpóra művészeinek alkotásaiból rendeztek kiállítást. A magyarországi görög képzőművészeket te és lányod, Andrea képviselitek egy-egy képpel.

Igen, ráadásul a premiert Athén és az Epidauroszi fesztivál követi. A kiállítás a színdarab témájához igazodva „madár” tematikájú képekből áll. A lányom és én is egy-egy korábbi művünket küldtük el a szervezőknek, én az „Ikaroszt”. Nagyon boldog vagyok, hogy egyrészről a magyarországi görögöket képviselhetem egy színvonalas görög kiállításon, másrészről, hogy végre Görögországban is van egy képem, mert eddig erre nem volt példa. Végül, de nem utolsó sorban, örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy lányommal közösen állíthatunk ki.

A beszélgetésünk helyszíne a lakásod, amelyet csodálatos képek és grafikák díszítenek. Mesélj arról az impozáns alkotásodról, amely itt lóg a kanapé felett.

Ez az egyik kedvenc munkám, amely egy amerikai fotóművésznő, Lois Greenfield fotográfiájának átdolgozása, továbbgondolása. Az eredeti kép már önmagában nagyon erős, Greenfield a táncosok egy dinamikus, éteri mozdulatát rögzíti. Én azonban többet láttam benne. Számomra ez a kép az „Angyali üdvözlet” modernkori, művészi ábrázolása. A művem több mint egy fotó, nemcsak technikailag, hanem üzenetében, szimbolikájában is. Az eredeti fotós az időt állította meg. Én viszont az idődimenziót átívelő bibliai üzenetet készítettem belőle.

Hogyan készülnek a képeid?

A fő motívumot fotóval, rajzzal, grafikával ábrázolom, majd azt elvarázsolom számítógéppel. Több mint 20 éve kezdtem el ezt a stílust, amely akkoriban egyedülállónak számított Magyarországon. Igyekeztem a két technikát úgy ötvözni, hogy az eredmény különleges legyen, de ne hatásvadász, és legyen művészi értéke, mondanivalója.

Utolsó ölelés (1999)

Ha jól tudom, a szó klasszikus értelmében nem tanultad a képzőművészetet.

Gyermekkorom óta jól rajzolok, de ezt nem tartom akkora érdemnek, mert nagyon sok gyerek rajzol jól. Később teljesen autodidakta módon sajátítottam el, mind a hagyományos, mind a számítógépes grafikai technikákat. Általános iskolában egyszer megnyertem egy indiai gyermek rajzpályázatot, bár csak évekkel később szólt róla a tanárom. Valahogy így kezdődött. A Szent István Gimnáziumban töltött éveim alatt a reáltudományok foglalkoztattak, így kerültem az Állatorvostudományi Egyetemre, majd a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre. A képzőművészet mindig is izgatott, ezért gyakran jártam múzeumokba, replikákat készítettem, de ez csupán hobbi maradt sokáig.

Miért szerettél volna állatorvos lenni?

Romantikus elképzeléseim voltak erről a pályáról (nevet). Azt gondoltam, hogy az állatorvos beteg kisállatokat gyógyít, ami engem nagyon vonzott, ám az egyetemen olyan ipari méretű „orvoslás” folyt, hogy az elrettentett. A vágóhídon látott mészárlások, a sertések hízlalás céljából végzett, érzéstelenítés nélküli ivartalanítása és hasonlók, az én lelkemnek túl sok volt. Ebben az időszakban halt meg ráadásul szeretett édesapám, én mindössze 21 éves voltam ekkor. Mély válságba kerültem, és nem tudtam hogyan tovább, kerestem az utam, és önmagam. A munka jó terápiának bizonyult. Térképrajzolóként kezdtem munkámat a Kartográfiai Vállalatnál, majd a Földmérési Intézetben, ahol rövid időn belül a Geokartográfiai Osztály munkatársa lettem már diplomás térképészként. Itt már kutattam, szerkesztettem, űrfelvételeket dolgoztam fel, tematikus atlaszokat készítettem. A művészi, kreációs készségem a munkám során tovább tudott fejlődni. 20 évig dolgoztam a Földmérési Intézetben, amelynek állami támogatása folyton csökkent, ezért a 90-es évek elején kitaláltam, hogy helyezzünk reklámokat a tematikus térképekre, pl. a mezőgazdasági térképekre műtrágyagyártók reklámjait. Ezzel külföldi tőkét tudtunk bevonni és évekre meg tudtam menteni a Geokartográfiai Osztály működését. Végül az Intézet kis nyomdáját is én vezettem, amelyet rövid időn belül számítógépes stúdióvá fejlesztettem. Később átmentem egy háztartási gépeket forgalmazó nemzetközi céghez, amely számára nemcsak a katalógusokat, plakátokat, nyomdai anyagokat, de a csomagolást, sőt, termékeket is terveztem. A formatervezés fontos: egy háztartási gépnek legalább olyan szépnek, mint hasznosnak kell lennie. Szerencsés embernek tartom magam, mert mindig jó időben voltam jó helyen, és amit kitaláltam, működött.

Mikor kezdted érezni,hogy kreativitásod túlmutat a reklámgrafika világán?

A 90-es évek közepétől már nagyon akartam alkotni, ott legbelül nagyon fűtött valami. A 2000-es évek elején voltam a legtermékenyebb. Ekkor alakult át a hobbi művészetté, az önmegvalósítás egy szeletévé, önkifejezéssé. Itt már küldetéstudatom volt, úgy éreztem, ez a dolgom, a feladatom. Jött belülről az ihlet, éreztem, mi a fontos. Mesélni akartam vizuálisan, láttatni a világomat, üzenni.

Meg kellett érni a mondandóra?

A technikára is és a mondandóra is. Szerencsém volt, a sorsnak köszönhetően kerültem olyan helyre, ahol nagyon komoly számítógépekkel dolgozhattam. Hangsúlyozom, ez a 2000-es évek eleje, és nekem már akkor olyan technikai alapom volt, ami teret engedhetett a kreativitásomnak, és aminek köszönhetően egy teljesen újfajta vizuális művészeti ágat alapozhattam meg. Egy idő után említettem a főnökömnek, hogy munkaidő után mivel is foglalkozom. Neki is tetszettek a képek, és támogatta bizonyos munkáimat. Később egy másik cégnél folytattam és 2010-ben mentem nyugdíjba. Tényleg szerencsés vagyok, ezt mindig mondom, mert a reklámgrafikai munkám és a művészeti tevékenységem oda-vissza segítették, kiegészítették egymást.

Amikor azt érezted, hogy a kreativitásod megérett a művészi önkifejezésre, mit tettél?

A képzőművészet nehéz kenyér. Magyarország kis ország, fizetőképes gyűjtő alig van, nagyon nehéz kapcsolati tőke nélkül elindulni, sokszor a tehetség önmagában nem is elég. Ennek ellenére jó érzés művésznek lenni, még ha a fokozott érzékenységünk sebezhetőbbé is tesz minket, mert segít több dolgot megérezni, megélni, ami az élet értelme is egyben. Amikor úgy éreztem, hogy munkáim már vállalhatóak annyira, hogy „házaljak” velük, megkerestem néhány galériát a portfoliómmal, és szerencsémre rögtön az Aulich Galériával sikerült megállapodnom, sőt, első katalógusomhoz (2001), Pápai Emese művészettörténész, a Nádor Galéria munkatársa írta az előszót, pedig kezdetben fenntartásokkal fogadta a számítógépes technikát. De miután megnézte a képeimet, megírta az előszót. Ez volt a fénykorom, ebben az időszakban számos kisebb galériában is kiállították a képeimet. Rendkívüli büszkeséggel tölt el, hogy a Csók Galériában például Szász Endrével egy teremben voltak kiállítva a műveink.

Mely témák foglalkoztattak leginkább?

Alkotói korszakaim voltak, amit mindig a téma határozott meg. A görög mitológia világa elvarázsolt. A szobrok szépsége csak egy aspektusa a művészetnek, amelyet a mitológiai történetek tágítanak. A görög istenek emberi életet éltek, emberi érzelmeik voltak: engem ez az isteni-emberi kettősség fogott meg és ezt próbáltam ábrázolni a képeimen is. „Az istenek magánya” című képemen például azt próbáltam érzékeltetni, hogy Zeusz a hatalma és a lehetőségei ellenére magányos. Istennek lenni jó lehet, de nem könnyű. A korlátlan hatalom nem feltétlenül eredményez boldogságot.

“Istenek magánya” (2001)

A személyes behatások, az élet folyása nyilván változtatnak a témán.

Igen, a témák változó hosszúságú ideig határozták meg a művészetemet és volt, hogy töltődnöm kellett, kisebb-nagyobb időszakokat kihagytam, hogy meg tudjon bennem érni a következő mondandó. Kb. 10 évig voltam aktív, és 200-250 munkám született. Ez nem kevés, de talán nem is túl sok. Arra mindig ügyeltem, hogy ne ismételjem magam és ne váljak modorossá.

Hogy készül egy mű?

Ha érdekel egy téma, akkor gondolkodom, érlelem magamban, fotózok, rajzolok, ezt beviszem a számítógépbe, effektekkel variálok rajtuk. Számítógépe mindenkinek lehet, vehet hozzá mindenféle szoftvert, de attól nem lesz művész. Az egyedi látásmód, az üzenet, a technika számít. Az én képeimet nem a számítógép csinálja, hanem én. A számítógép segíti a vizuális történetmesélést, láttatni az én perspektívámat, csatornázni az üzeneteimet. Addig dolgozom a képen, amíg elmondhatom: énvagyok benne a képben. Egy időben próbálták alulértékelni a számítógéppel készült dolgokat, de szerencsére ezt gyorsan meghaladta a kortárs művészeti igény.

Mely korszakokból merítkezel szívesen?

A régebbi korok művészetét megőrzendőnek tartom. Lehetsz te nagyon kortárs, nagyon elvont, nagyon modern, azokat az értékeket meg kell őrizni, amelyek korábban megszülettek. Hiába használok modern számítógépet, a hellén kultúra remekműveit, „termékeit”, mint filozófia, mitológia semmi nem írhatja felül. Művészetemben gyakran ábrázolom a tól-ig-et, a honnan indultunk-hova érkeztünk dichotómiáját.

Kik voltak rád a legnagyobb hatással a mesterek közül?

Csontváry Kosztka, Modigliani mikor fiatal voltam, később az impresszionisták, Van Gogh, Gauguin és Klimt, Degas, Toulouse-Lautrec.

A „Szüleim emlékére” című képen felejtettem a tekintetemet

Apámat korán elvesztettük, őt akartam kiemelni. Nagyon jó család voltunk, nagyon nagy szeretetben nőttünk fel. Tragédiaként éltem meg apám halálát. Hiba volt a szüleim részéről, hogy az otthoni diskurzusban sosem merült fel az, hogy a pakliban benne van a halál is. Burokban nőttünk fel. Apám ugyan mindig beteg volt, amióta hadi fogságba került és görög fasiszták kínozták meg, de mindig meggyógyult, ezért sosem tudtuk azt elképzelni, hogy egy betegségnek más kimenetele is lehet.

A szüleim emlékére (2000)

A szüleid már Görögországban ismerték egymást?

Igen, fiatalok voltak és szerelmesek. A polgárháború évei alatt a hegyekben ismerkedtek meg, ahol apám partizán volt. Észak-Görögországból, Evrosból származnak. Mikor apámat elkapták, anyámnak azt mondták, meghalt, de ő nem hitte el, és várt rá. Három évig nem volt híre apámról. Egy napon aztán értesítették, apám Bulgáriában van. Annyira katartikus volt az újratalálkozás, hogy apám elájult. Ezt követően együtt maradtak, szépen éltek. 1949-ben jöttek Magyarországra, hogy apámat Zoltán idegsebész professzor kezelje. Egy rövid ideig Bábolnán laktak, aztán Budapestre, a Dohánygyárba kerültek. Én és a húgom már itt születtünk. Édesanyám a kis létszámú görög nyomdászcsoport vezetője volt, ő szedte és korrektúrázta a Laikosz Agonaszt az újság megszűnéséig, 1990-ig, ezt követően nyugdíjas lett és a húgomnak segített a gyermeknevelésben.

A repatriálás szóba került?

Igen, többször. Ez sajnos nem szép történet. Görögországi földjeink és örökségünk visszaszerzésében a családunk egy része nem segített bennünket. A családi viszályok miatt végül nem költöztünk vissza. A kapcsolatot végül – egy hosszú mosolyszünet után – rendeztük, mert túl rövid az élet a haragtartáshoz.

Jársz Görögországba?

Régen nagyon gyakran, majdnem minden évben mentem. Sajnos mióta nyugdíjas vagyok, nem igazán áll módomban. Hiányzik. Ha odamegyek, otthon érzem magam. 1979-ben jártam először Görögországban. Egy meseszerű kép élt bennem az országról, amiről 29 éven át csodákat zengett a családom. Óriási elvárásokkal mentem… és meg kell, hogy mondjam, nem csalódtam. Ahogy átléptük a határt, meghallottuk a görög zenét, megéreztük az illatokat, majdnem elsírtam magam: azt éreztem, otthon vagyok. Pedig először jártam ott és már 29 éves voltam.

Úgy tudom, a zenéhez is van affinitásod.

Ebben is nagy szerencsém volt, mert az egyik szomszédunk, (Kalomirisz) Szamarasz Georgiosz buzukiművész volt, ő tartotta életben a görög zeneművészetet, minket, fiatalokat tanított zenélni. Ekkor érintett meg a görög zene. Nem volt pénzünk hangszerre, ezért először magamnak próbáltam készíteni egyet, később pedig a szüleimtől kaptam egy orosz gitárt, ami olyan is volt. Minden kibírt, csak zenélni nem lehetett vele, de legalább olcsó volt (nevet). A szomszéd fiútól kértem inkább kölcsön és autodidakta módon egész jó szinten megtanultam gitározni és buzukizni. Később sikerült mesterhangszert is vásárolnom és zenekarom is volt a Palaszkasz testvérekkel, akikkel a Ki mit tud elődöntőjén is indultunk. 

Mit jelentenek számodra a görög gyökerek?

Jó érzés görögnek lenni, mert egy csodálatos kultúra örökösei vagyunk. Nekem könnyű volt, én ebbe születtem bele. Nagyon görögök voltunk, görög az anyanyelvem, görög iskolába jártam, édesanyám isteni görög ételeket főzött (kedvencem a keftedes me makalo volt és a töltött padlizsán), görög zene szólt nálunk otthon és az összes szomszédunk görög volt. Később azonban a vegyes házasságokkal a görög gyökerek sokszor erejüket veszítették. Nem vagyok rá büszke, de sajnos a gyermekeim, Andrea (festőművész – a szerk.) és Dóra (vadgazda-mérnök – a szerk.) nem beszélnek görögül és ez már alapjában meghatározza az identitást. Mikor kicsik voltak, próbáltam édesanyámat bevetni, hogy beszéljen ő görögül az unokáihoz, de végül ezt nem vette komolyan senki, és így nem is lett belőle semmi.

Andrea lányod tehetséges, világhírű, sikeres festőművésznő lett.

Amikor a lányok kicsik voltak, mindig buzdítottam őket, hogy ünnepekre, alkalmakra rajzoljanak ajándékba. Mindkét lányom nagyon szépen rajzolt, de már akkor észrevehető volt, hogy Andinak különleges vonalvezetése, látásmódja van. Már a Budai Rajziskolában felfigyeltek rá. Én eleinte nagyon féltettem, mert tudtam, hogy ez egy nehéz pálya, féltettem őt a kudarcoktól, a sikertelenségtől, a pénztelenségtől. Ebben a világban még a legtehetségesebbeknek is nagyon nehéz érvényesülniük. Hiába láttam az elvitathatatlan tehetségét, erőltettem nála a pénzügyi, közgazdasági vonalat. A középiskola-választásnál azonban már egyértelmű volt, hogy nem szabad ráerőszakolnom a saját elvárásaimat, el kell engednem a félelmeimet, és támogatnom kell őt az önmegvalósításban. De mindig emlékeztettem arra, hogy a középszer az élet semmilyen területén sem megengedett, a művészetben pláne nem. Végül Andit harmadjára vették fel a Képzőművészeti Egyetemre, ahol már az egyetemi évei alatt kiemelkedett társai közül, ő nyerte el az öt évfolyam diákjai közül az Amadeus-díjat, ami három éves ingyenes műteremhasználatot is jelentett az Amadeus-házban. Andi karrierje nagyon hamar felívelt.

Papageorgiu Andrea és Szteliosz

Mindez hogyan hatott a te művészetedre?

Érdekes, hogy ahogy ő egyre jobb lett, én leálltam. Ha számomra bármilyen lehetőséget felajánlottak, azonnal Andreát ajánlottam magam helyett. Az alkotás vágyát nálam egy sokkal ősibb ösztön vette át: az utód útjának segítése, egyengetése. Szerveztem a kiállításait, terveztem a meghívóit, plakátjait. A lányom már az egyetemi évei alatt jobb volt nálam. Nagyon büszke vagyok rá. Nagyon szívesen segítettem, támogattam karrierje indulását. Szerencsére most már régóta nincs szüksége rám ebben a tekintetben.

Milyen a kapcsolatotok?

Nagyon jó. Mindkét lányommal nagyon szoros, mély kapcsolatom van egészen pici koruk óta. Mindig figyeltem arra, hogy bármennyi is a munkám, szenteljek minőségi időt rájuk, mert számomra sosem volt fontosabb náluk. Érdekes, hogy Andrea a művészi vénámat örökölte, Dóri pedig az állatszeretetemet, ő vadgazda-mérnök, és a Budakeszi Vadasparkban tölt be vezetői pozíciót.

Alkotói kedved töretlen?

70 éves vagyok, már nem fiatal, bár nem érzem a kort. Jól érzem magam a bőrömben. Nyugdíjazásomat követően továbbra is reklámgrafikákkal foglalkoztam, a mai napig vállalok tervezési munkákat. Nagyon büszke vagyok egy tavalyi munkámra: a méltán világhírű Rómeó és Júlia musical minden kreatív tervét én készítettem, óriásplakát, szórólapok, internetes hirdetések. Jelenleg nincs olyan téma, ami birizgál. Per pillanat úgy érzem, hogy kirajzoltam mindent magamból. Csak azért nem ülök neki, mert épp nincs más dolgom. Ha van ihlet, dolgozom, ha nincs, nem erőltetem. Ettől lesz hiteles egy művész.

A kihelyezett óriásplakát
Megosztás:

További bejegyzések

Skip to content