Főszerepben a görög katonanők

2020. február 7-én volt a bemutatója a Kőbányai görögök című könyvnek, amely a magyarországi görögök történeteit tartalmazza a polgárháború időszakából. Interjúnk ebből az alkalomból készült a könyv írójával és szerkesztőjével, Vincze Xéniával, akivel a személyes ismeretség okán tegeződve beszélgettünk.

Hogyan definiálod önmagad?

Végzettségem szerint néprajzkutató és kulturális antropológus vagyok, nem tartom magam történésznek. Egy dolog érdekel: az emberi sorsok, az, hogy egy egyszerű ember, egy család hogyan él meg egy politikai időszakot. Ezen érdeklődési körömből kifolyólag kezdtem el a görög kisebbségben élettörténeti interjúkat készíteni.

Mélyinterjúkat készítesz?

Ez attól függ, hogy valaki mennyit tud, mennyit szeretne elmondani az életéről. A görög kisebbség első generációját kutatom. Számomra az élettörténetek fontosak, az, hogy hogyan alakul a sorsa egy embernek, aki el van szakítva a saját családjától, aki ki van szakítva a saját társadalmi környezetéből, és egy idegen országba kerülve mindent elölről kell kezdenie, mindent újra kell értelmeznie. Mivel polgárháborúról beszélünk, ez mindenkinek traumatikus. A gyermek menekülteknek azért, mivel elszakadtak a családjuktól, a katonanőknek azért, mivel közvetlen közelről kellett megélniük a háború borzalmait, a férfinak pedig azért, mivel megsebesültek, elvesztették a lábukat, vagy más okból váltak rokkanttá. Erről az időszakról nem mindenki képes beszélni, hiába telt el azóta sok év.

Azért nem képesek beszélni róla, mivel még nem dolgozták fel, ami történt?

Sokaknak valóban nem sikerült. A traumákkal kapcsolatos jelenkori érzelmeket ezért igyekeztünk a könyvben is megjeleníteni. Az egyes interjúknál odaírtuk például, ha az interjúalany elnevette magát, vagy mérgében az asztalra csapott. Volt, aki az életéről mindössze egy oldalnyi anyagot tudott elmesélni és azt mondta, nem képes többre. Más hosszan mesélt és tíz oldalas interjú született belőle. A történetek hosszúsága tehát nagyon eltérő. Volt olyan is, aki a mai napig nem képes felidézni, ami történt. Ez azért is érdekes, mivel akikről beszélünk, azok 80–90 éves emberek, akik mögött már egy egész élet áll. Ők nyilván a jelen perspektívájából emlékeznek vissza a velük megtörtént dolgokra, így nemcsak azt mesélik el, ahogy a történteket akkoriban megélték, hanem hozzáteszik, beleszövik visszaemlékezéseikbe az azóta megélt tapasztalataikat is.

Másképp látnak dolgokat, átértékelik a történteket?

Igen, a jelenből egészen másképp mondják el a történeteket, ami nem baj, hiszen az a lényeg, hogy ők mire és hogyan emlékeznek. Amikor 4–5 emberrel készítek ilyen interjút, és visszahallgatom azokat, nagyon sok közös történetszál narratíva jelenik meg. Ha sokan mondják el “ugyanazt” a szubjektív történetet, az már lehet történelem.

Bennem az a kép alakult ki, hogy az itteni görögöket az átélt események egy hatalmas családdá alakították. Te ezt hogyan látod?

Valóban így van. Ez az emigráció kényszeremigráció volt. Sokan akaratuk ellenére jöttek, többségében elzárt hegyi falvakból, ahol összetartó közösség élt. Itt pedig belecsöppentek egy szocialistának, népi demokráciának nevezett városi környezetbe, ahol úgy gondolták, hogy minden, amiért ők otthon küzdöttek, már megvalósult, ezért megpróbáltak minden erejükkel alkalmazkodni. Még többet dolgoztak, még többet tanultak, mint a többiek.

Részt vettek a társadalmi munkában is?

Igen, bár ez akkoriban kötelező volt, hozzá tartozott a szocialista életmódhoz. A görögök nagyon hálásak voltak azért, hogy befogadták őket, így megpróbálták a legjobbat kihozni magukból. A könyvben például megszólal három katonanő, akik a Görög Demokratikus Hadseregben katonaként megélt tapasztalataikról beszélnek. Sajnos mindhármuk belerokkant ebbe. Ennek ellenére egészen a nyugdíjazásukig kemény fizikai munkát végeztek, elfogadva a kapott társadalmi státuszt, amiből a lehető legtöbbet próbálták meg kihozni. Nagyon sokszor voltak kiváló dolgozók. Ők ezt azért vették ennyire komolyan, mert meg akarták mutatni, hogy nem érdemtelenül fogadta be őket ez az ország.

Tehát mondhatjuk, hogy átlagon felüli teljesítményre motiválta őket az, ami velük történt?

Pontosan, így van. A gyerekeket, például a Fehérvárcsurgón nevelkedő diákokat az motiválta, hogy meg akartak tanulni magyarul. Sokan közülük versenyekre is jártak. Számukra az volt az ösztönző erő, hogy bár kiszakították őket a családi környezetükből, mégis tanulhattak, és olyan kulturális lehetőségeket kaptak, amelyről korábban nem is álmodhattak.

Szakmát is tanulhattak?

Hogyne, sőt, sokan diplomát is szereztek. Többen is mesélték, hogy amikor villanyoltás volt, visszalopóztak a wc-be, és titokban tanultak, hiszen nekik nagyon sokat jelentett, hogy erre lehetőségük volt, és nagyon meg akartak felelni. Meg akarták hálálni az esélyt, hogy miközben a saját országukban polgárháború, bombázás és éhínség dúlt, és ennek következtében rejtegetni kellett a gyerekeket, ők Magyarországon biztonságban élhettek és képezhették magukat.

Mi okozta számunkra a legnagyobb traumát?

Egyszer egy kedves hölgy, aki gyermekként került ide, elmesélte nekem, hogy olyan sietve menekítették a gyerekeket, hogy még a nagymamájától sem volt lehetősége elbúcsúzni. Akkor azzal vigasztalta magát, hogy visszamegy majd, és ad neki egy puszit. Egy hét múlva azonban lebombázták a nagymama házát, amelynek következtében nemcsak a nagyszülője, hanem a kisebb testvérei is életüket vesztették. A hölgy egész életében nagy fájdalomként élte meg, hogy nem volt lehetősége elbúcsúzni a szeretteitől.

Így nehéz lezárni a múltat.

Nehéz, talán nem is lehet. Nagyon sok hasonló történet van. Fontos megismernünk, hogy az emberek hogyan élték meg ezeket a helyzeteket. Ha azt mondjuk, hogy vannak objektív és szubjektív történelmi tények, akkor az objektív tények a levéltári, írott anyagokon alapulnak, a szubjektívek pedig azokon a történeteken, amelyeket az emberek elmesélnek. Fontos összegyűjteni és elemezni azokat az elbeszéléseket, amelyekben több ember története egybecseng, amelyek közös narratíva mentén haladnak.

Miért a női sorsokon keresztül mutattad be ezeket az időket?

A téma adta magát. A görög hegyi falvakra a zárt és erősen patriarchális társadalmi forma volt jellemző. A nők mégis kiemelkedtek, részt vettek az ELASZ-ban és harcoltak a Görög Demokratikus Hadseregben. Ez egyértelműen férfiszerep, amely azért is különleges, mivel ilyen tartósan, ilyen hosszú ideig más országban nem mutatkozott olyan erős női jelenlét a harctéren, mint Görögországban.

Szerinted mennyire görög jellegzetesség az, hogy a görög nőkben ilyen erős a küzdőszellem?

Véleményem szerint erős görög sajátosság. A görög nőkben minden szituációban tetten érhető a küzdőszellem. A második világháború alatt a férfiakat elvitték katonának, így a nőknek számos olyan szerepet át kellett vállalniuk, ami korábban a férfiak feladata volt. A görög történelemben több olyan esemény követte egymást, amelyekben a nőknek részt kellett vállalniuk és amelyek alaposan megváltoztatták ezeknek a nőknek az életét. Később Kelet-Európába kerültek, a népi demokráciában dolgoztak, ahol más társadalmi státuszba kerültek. Érdekes női sorsok ezek, ahol először a német megszállás éveiben vagy gyerekként az EPON-ban harcoltak, vagy pedig beléptek az EAM-ba vagy az ELASZ-ba, ahol női mintaszázadok voltak. Majd jött a fehérterror és utána a polgárháború. Azután el kellett hagyniuk a hazájukat, emigrációba kényszerültek és egy teljesen más életformát kezdtek el élni. Nemcsak történelmileg, hanem a magánember szempontjából is nagyon érdekes, hogyan élték meg ezek az – férfiak irányításán és döntésein alapuló patriárchális társadalomból érkező – asszonyok a változásokat, amelyek velük történtek.

Hogyan regáltak például a megváltozott férfi–nő kapcsolatra?

Azt hiszem, Thassoula Vevenioti történésznek van egy tanulmánya, amelyben megkérdeztek egy katonanőt, hogy mi volt a katonalét legjobb része, ő pedig azt az újfajta kapcsolatot nevezte meg, ami a háború alatt a férfiak és nők között kialakult.

Az egyenrangúságra célzott?

Inkább a bajtársiasságra gondolt, ami nem szűnt meg a polgárháború után sem.

Ezek szerint a férfiak elismerték a katonanőket?

Igen. Tisztelték őket azért, amiért ők is fegyvert fogtak, ők is küzdöttek és ha kellett, az életüket is adták a hazáért. Az már egy más dolog, hogy a nők ezt hogyan élték meg. A „nők háborúja” ugyanis nem egyezik a „férfiak háborújával”. A nők másként mesélnek az átélt eseményekről, mint a férfiak, de nincs ezzel semmi baj, hiszen a nők nem katonaszerepre születtek. Ezt a különbséget megpróbáltam a könyvben is érzékeltetni. Ez egy nagyon érdekes, ám nagyon kevéssé feldolgozott téma. A Nehéz évek című könyvben is vannak erre utaló részletek, amelyeket én is beletettem a kötetbe. A nők minden fizikai gyengeségük ellenére kitartottak, a férfiak pedig, akik a lányaikat, a feleségüket látták bennük, felnéztek rájuk ezért. Később a nőknek ezen helytállása valahogy elfelejtődött. Készült ugyan egy rövid interjú a Kafeneioban vagy Papadopoulos Filippos könyvében, ám komolyabban senki nem kutatta ezt a témát, senki nem beszélgetett ezekkel a nőkkel. Ezért tartottam fontosnak, hogy most rájuk irányítsam a figyelmet. Annál is inkább, mivel sokan közülük már nem élnek közöttünk. Fontos, hogy megismerjük ezeket a történeteket, amíg még lehet, hiszen ezek is hozzá tartoznak a görög emigráció és a mai görög kisebbség történetéhez.

Mennyi kutatómunkát igényelt a könyv?

Igazából évek óta gyűjtöm az információkat. Két szakdolgozatot is írtam, az egyiket a görög táncokról, a másikat a görög kávéfogyasztásról. Az utóbbiba egy első görög diaszpórás, kávékereskedelemmel kapcsolatos rész is bekerült. A könyvtárat egy ideig én vezettem az Országos Görög Önkormányzatnál, valamilyen szinten tehát részt vettem a görögök életében, a gyerekeim táncoltak. A kutatás egyszerű emberi kíváncsiságból indult. Érdekelt, hogy kik ezek az emberek, hogyan élték meg, ami velük történt. 2001-ben kezdtem el a néprajz szakot, azóta kutatom különböző aspektusokból a görögöket. A két diplomám megszerzése után az motivált, hogy olyat csináljak, ami egyrészt életrajzi alapú, másrészt egy eddig méltatlanul mellőzött réteggel, a katonanőkkel foglalkozik. Ezeket a szerepeket a háborús helyzet szülte, ezáltal ritkák és kivételesek. A témát tehát már 2001 óta vagy még régebben kutatom, és nagyon boldog vagyok, hogy még az utolsó pillanatban sikerült interjút készítenem három katonanővel, akik ráadásul együtt is harcoltak, majd együtt éltek Kőbányán, egy lakóközösségben. Szerencsésnek érzem magam azért, hogy ezek az asszonyok a bizalmukba fogadtak, megnyíltak előttem és elmesélték az életüket, így azok fennmaradnak az utókornak. Ezeknek az embereknek az életét senki nem mondja el helyettük és én örülök, hogy sikerült megőrizni és továbbadni a történetüket.

Tervezel még ilyen jellegű könyvet?

Igen, szeretnék még interjúkat készíteni az első generációhoz tartozó férfiakkal és nőkkel. Nem tudom, hogy mit fognak nekem elmondani, ez számomra is titok, bár valószínűleg a polgárháborúról fognak beszélni. Nagyon fontosnak tartom, hogy amíg még vannak közöttünk élő szemtanúk, minél több ember meséljen arról, hogyan élte meg a történteket. Nemcsak Budapesten, hanem Beloianniszban és szerte az országban is szeretném meginterjúvolni azokat, akiket lehet és ezeket a beszélgetéseket később szeretném egy életrajzi gyűjteményben megjelentetni. Nehéz dolog ez, hiszen kevesen szeretik a rossz emlékeket, nehézségeket és veszteségeket felidézni. Sokan inkább elfelejtenék azokat. Mégis érdemes, mivel idős korban az emberek más rálátással és csak a korral megszerezhető bölcsességgel idézik vissza a múltjukat, ami számukra és az utódok számára is rengeteg tanulsággal szolgálhat.

Köszönjük az interjút!