Hajnal előtt a legnagyobb a sötétség – Interjú Papageorgiu Andrea festőművésszel

Andreával ott folytatjuk a beszélgetésünket kis szeretetlakásának csöppnyi konyha – nappalijában, ahol azt évekkel ezelőtt abbahagytuk… akkor így:

 „Szerettem volna egy kis bázist, aminél nem akartam többet, és most ide határolom be önmagamat. Tudtam, hogy nem terjeszkedni akarok, nem kell nagyobb műterem, autó meg nyaraló, csakhogy ez legyen meg és akkor innentől én szabad vagyok. Van, aki terápiás célból kifesti magából a traumatikus élményeit, én ezt soha nem próbáltam, és ha megtenném, megsemmisíteném azt a képet. Ha választhatok, hogy benne lenni valami jóban vagy valami rosszban, hát akkor én a jót választom.”

Ugyanolyan törékenyen ül velem szemben, mint anno és már akkor sem értettem, hogy miért nem dühös arra a „valamire”, ami beleszólt az életébe és behatárolta a mindennapjait a négy fal és a fájdalom közé.

A festőművész tavasszal megjelent albumának címében – ami egyben egyik festményének is a címe – azonban ott rejtőzik az a „valami”, ami fizikailag pokollá tette a létezését a nap huszonnégy órájában: Hajnal előtt a legnagyobb a sötétség. 

„Amikor ez a kép készült, az pont az az időszak volt, amikor kiderült, hogy Lyme-kóros vagyok. Akkor azt gondoltam, hogy van erre megoldás, csak ki kell várni a gyógyulást. Nem hittem, hogy sok év múlva még mindig ugyanitt fogok tartani. Eltelt négy év és én még mindig ebben az alagútban vagyok.” 

Lapozgatva az albumot, feltűnik, hogy festménycímei akár képbe öntött személyes naplójegyzetek is lehetnének. De ez nem mindig volt így. 

„Amikor elkezdtem festeni, úgy adtam címet a képeimnek, hogy jó, essünk túl rajta, hiszen én nem nyelvben szeretném kifejezni magamat, hanem csakis a festészetben. Aztán az elmúlt években egyre fontosabbak lettek a címek. Mostanában ezek arról az életfázisról vagy élményről szólnak, amikor a kép készült. Emlékszem, hogy egy-egy részlet festésénél éppen mit csináltam közben, kivel beszéltem telefonon, mit éreztem és ezek belekódolódnak a képekbe. ”

A nagy vásznak és az olajfesték már régen a sarokba kerültek, de a művész nem adta fel. Felépített magának egy teljesen új vizuális rendszert,  benne az akvarellel és a papírral. Aztán ennél is tovább lépett, elkezdte egy képen belül kombinálni a tus- és ceruzarajzot a pasztellel, és hagyott lehetőséget a véletlennek is, akár egy odacsöppent kávéfolttal, amiből háztető lett. De valami hiányzott. Amikor bekerült a Képzőművészeti Egyetemre – ahová szó szerint berajzolta magát –, tudta, hogy mit akar. Olajfestéket, vásznat és intenzív látványt. S persze színeket minden mennyiségben. Ezt találta meg magának újra a tűzzománcban. 

„Zománcozni már az egyetem alatt elkezdtem a budafoki zománcgyárban. Ez volt a legjobb hely akkoriban – sajnos már bezárták –, mert nagyon nagyméretű képeket lehetett ott csinálni. Abban az alagútkemencében égették ki őket, ahol a zuhanytálcákat és a tűzhelyeket is. A képeim meg mellettük lógtak, és mentek körbe-körbe. 

Rögtön felmértem, hogy ez a technika rengeteg lehetőséget rejt magában, és ha ezt valaki már tíz éve műveli, akkor talán már azt is elmondhatja magáról, hogy nagyjából tudja, hogy mi fog történni a kemencében. Ez nekem akkor „turistaként” teljesen esélytelen volt, de mindig kérdezgettem, és halálra fárasztottam a zománcosokat, hogy ez hogy működik, az hogy működik. Rádadásul én nem síkban gondolkodtam, hanem térben, az olajképeimre is mindig vastagon raktam fel a festéket. A zománcosok meg csak csóválták a fejüket, hogy ebből mi lesz. Ez egy elég rizikós játék, mert amit beraktál a kemencébe, azon nem lehet változtatni.”

Papageorgiu Andreának ez a régi szerelem lett az új. A fiókjában volt néhány olyan kép a saját maga készítette témafotói között, amelyekről azt érezte, hogy nem tudja őket megfesteni, kevés hozzá a síkfelület. És akkor jött az ötlet, hogy ezek talán majd a zománcban találják meg a helyüket. Szisztematikusan elkezdett készülni a zománcképeire, mivel egy évben csupán öt napot tud tűzzománcot égetni Kecskeméten, és oda eljutni, ott dolgozni kemény logisztikai tervezést és segítséget igényel. 

„Akkor a leggyönyörűbb egy ilyen kép felülete, amikor még nincs is kiégetve, mert olyan, mint egy dombormű. Az első égetés után ez valamennyire meg is marad, de hogyha többször kell valami miatt újra égetni, például, mert egy részt újra kell festeni, akkor ezek a rétegek lelapulnak, és elkezdenek vándorolni egymáson, szóval kiszámíthatatlan dolgok tudnak történni a kemencében. A zománcot is olyan vastagon rakom fel – mint régen az olajfestéket a képeimre –, és előfordult, hogy a kemencében lerobbant róla, mert túlpakoltam a vaslemezt.”

De térjünk vissza azokhoz a bizonyos témafotókhoz, a festőművész ugyanis manapság a saját fotóimpresszióiból dolgozik visszafelé. 

„Régebben vázlatokat készítettem az olajképeimhez, de ahogy egyre részletgazdagabbá váltak a festményeim, az akvarelljeim, ez már nem volt elég. Ahhoz hogy elég legyen, ott kellene ülni a témánál akár egy hónapig is, és csak rajzolni és rajzolni. De fizikailag ez már nem megy nekem.  Ahhoz viszont, hogy pontosan tudjak dolgokat rögzíteni, meg kellett tanulnom fotóról festeni, ami először nagyon nehéz volt, mert a kamerának van egy sajátos látásmódja, és az különbözik a szemünk által érzékelt látványtól. Tudatosan törekszem arra, hogy ezt visszakorrigáljam, mert azt az élményt szeretném átadni, amit átéltem. És szerettem volna elkerülni a fotóízt is.”

Minden lehetőséget megragad arra, hogy a várost fotózza, amint megfogja valami, már exponál is. 

„Most hogy lett egy elektromos kerékpárom, egy kicsit könnyebben „barangolok” a városban, és közben vadászok a nyitott kapukra, és arra, ami mögöttük van. Volt olyan is, hogy a barátommal csak azért mentünk el megnézni egy eladó lakást a Krisztina téri toronyházban, hogy tudjak képeket csinálni a legfelső emeletről. A régi épületek és az emberi életek lenyomata vonz. Nekem a terek mindig erős asszociációkat hoznak elő arról, hogy mi történhetett a falak között, még akkor is, ha annak valószínűleg semmi köze sincs a valósághoz. De ez a gondolati játék nekem olyan, mintha elindulna egy mese. És ahogyan az élet nyomai előtüremkednek a repedésekben, azok nekem nagyon kedvesek.” 

Amikor két évvel ezelőtt egy nyári művésztelepen, ahol minden máshol volt, máshol volt, ahol festettek, máshol ettek és ahol pihentek. Közöttük kellett valahogyan közlekednie. Akkor támadt egy ötlete. Akkoriban még tudott biciklit tekerni – mára már nem bírná a térde –, és a sokévnyi lakásban ülés után az a biciklivel megtett néhány száz méter lett maga a boldogító szabadság. És ebből az élményből született a Bármit csinálsz, bármerre jársz, szabad vagy című képe. Papageorgiu Andreának mintha egy kicsit a képei is alakítanák az életét…

„Az életemet talán már nem. Egy ideje próbálom tudatosan kettéválasztani a dolgokat, mert amikor teljes lelkesedéssel vetettem bele magamat a festészetbe, akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs életem. Nagyon kiégetheti az embert, ha mindent, ami történik vele, az érzéseket és az élményeket azonnal beleteszi egy képbe, mert a végén nem marad semmi. És ha már nincs bennem semmi, akkor továbbadni sem tudok. 

Megtanultam magamnak megtartani néhány dolgot, amit nem adok oda festészetnek, hogy maradjon elég tartalékom.”