Eger görög csillaga: Dimanopulu Afrodité
Dimanopulu Afrodité hosszú idő óta kedvelt és elismert színésznője Egernek, játékát 1998-ban Domján Edit-díjjal, 2016-ban pedig a legjobb epizódszereplőnek járó Aase-díjjal jutalmazták. Több alkalommal volt az Évad színésznője, 2019-ben pedig Jászai Mari-díjra jelölték.
Több alkalommal kaptál közönségdíjat, milyen érzés, hogy ennyire szeretnek a nézők?
Fantasztikus érzés, hiszen ez egy olyan visszajelzés, hogy a nézőknek tetszik, amit a színpadon látnak tőlem. Nagyon megható számomra, hogy így szeret a közönség, de ahhoz, hogy egy színész vagy színésznő ilyen rangos kitüntetésben részesülhessen, az is szükséges, hogy feladatokkal lássák el, amiben meg tudja mutatni, hogy mit is tud ő valójában.
Beszéljünk egy kicsit a görög gyökereidről! Hol születtél?
Miskolcon születtem, édesapám görög, édesanyám magyar származású. Ott is nőttem fel, csodálatos volt a miskolci görög kolónia részének lenni, rendszeres résztvevői voltunk mi is a görög rendezvényeknek, görög táncházaknak, görög iskolába is jártam. Ezeken a helyeken tanultam meg görögül, és itt sajátítottam el a görög táncok alapjait is, amit úgy gondolom, nem lehet elfelejteni. Sajnos később, mikor érettségi után Budapesten tanultam tovább, ritkultak ezek az alkalmak, egyre kevesebbet tudtam hazajárni, hiszen a színház teljesen más időbeosztást követel meg az embertől, nem hétfőtől-péntekig tartó elfoglaltság.
El tudod határolni magadban a görög és a magyar tulajdonságaidat?
Úgy gondolom, hogy a görögségem természetes része az életemnek, nem tudom elhatárolni magamban, hogy ez vagy az magyar, vagy görög tulajdonság.
Miért pont a színészetet választottad?
A színészet gyerekkori álom volt, egész pici koromtól kezdve nagyon szerettem utánozni egy-egy érdekes karaktert, színészeket, énekeseket. Rengeteget jártam színházba. A gimnáziumban volt egy nagyon jó énektanárom, ő noszogatott, hogy induljak versenyeken, de ez akkor még csak amolyan kedvtelés volt, a tudatosság csak később, a Színművészeti Főiskolán alakult ki bennem. Az első felvételim sajnos nem sikerült, de a második rosta után Kerényi Imre üzent nekem, hogy feltétlenül menjek el a Nemzeti Színház Stúdiójába felvételizni. Ide kapcsolódik egy nagyon kedves, görögséghez fűződő emlékem, ami hihetetlenül jól esett számomra: a felvételire várva ültem a folyosón, amikor megjelent Papadimitriu Athina, aki akkor már a Nemzeti Színház fiatal színésznője volt, és Galbenisz Tomasz, aki a Nemzeti Színház Stúdiójában volt stúdiós. Hallották, hogy lesz majd egy felvételiző görög lány, és kíváncsiak voltak rám. Tomasszal később osztálytársak lettünk, Athina pedig, mint egy nővér, vigyázta lépteink. Éreztem, rá mindig számíthatnék.
A következő évben aztán felvettek a főiskolára, a Kerényi-Huszti osztályba, prózai színész szakra, így egy évig voltam a Nemzeti Színház stúdiósa, de továbbra is maradtam ott gyakorlaton. Abban az időben az volt a szokás, hogy csak harmadévtől lehetett gyakorlatra menni, mi viszont másodévesek voltunk, amikor Kerényi Imre az István, a királyt rendezte, s külön engedéllyel elintézte, hogy mi is dolgozhassunk. Utána már egyenesebb út vezetett más darabokba, pl. a Csíksomlyói passióba, aminek az az érdekessége, hogy Mária Magdolna szerepét Athina játszotta, aki akkor egy másik darabban is próbált, így elfoglaltságai miatt felváltva játszottuk ezt a szerepet.
A Színművészeti Főiskola elvégzése után több színházhoz is hívtak, többek között Egerbe is. Én pedig játszani szerettem volna sokat és sokfélét. Nagyon szeretem Egert, élhető városnak tartom, barátságosak itt az emberek, nagyon hamar elfogadtak a nézők, annyi mindenben kipróbálhattam magam, olyan sok szeretetet és lelki simogatást kaptam, hogy soha nem is vágytam elmenni innen. Később pedig, amikor megszületett a lányom, majd a fiam, már az ő életüket sem szerettük volna felborítani a költözéssel.
Ha újrakezdhetnéd, ugyanezt a hivatást választanád?
Ha újrakezdhetném, egészen biztosan ugyanezt a hivatást választanám, mert rendkívül szeretem azt, amit csinálok, noha nagyon sok minden kell ahhoz, hogy egy színészi pálya igazán sikeres legyen. Úgy gondolom, hogy ha az embernek megvan a lehetősége rá, hogy azt csinálja, amit szeret, annál nincs nagyobb öröm. Ez egy különleges hivatás, ahol a munka lényege az, hogy minél jobban megismerd önmagad, magadból dolgozol, magadból alakítasz ki jellemeket, és minél inkább megismered önmagad, minél jobban feszegeted a saját határaidat, korlátaidat, annál jobb dolgok sülhetnek ki a színpadon.
Színésznek lenni nagyon összetett dolog, mégis, ha ki kellene emelned valamit, amiért kifejezetten szereted, mi volna az?
Nagyon szeretem, mikor a próbák során a szereppel kapcsolatban én vagy a partnerem rátalálunk dolgokra. Ez egy játék, ha én meg tudok ragadni valamit a szerepből, az lehet, hogy nemcsak nekem, de a partneremnek is segít, vagy fordítva. Az előadásokon mindig arra törekszem, hogy az ne csak egy reprodukciós tevékenység legyen, hanem estéről estére átéljem, újra megéljem a szerephez tartozó érzelmeket, a próbák során született pillanatokat. Nyilván az előadások során már szabadabbak vagyunk, hiszen akkor már megszületett bennünk valami, megvan, mikor kell felállnod, mikor kell leülnöd, de mégis, akkor már annyi mindent tudsz a szerepről, hogy azon belül elkezdhetsz szárnyakat bontogatni, és szerintem ez egy nagyon jó dolog.
Férjed, Várhelyi Dénes, szintén színművész, egy színházban is játszotok Egerben. Hol ismerkedtetek meg?
A Színművészeti Főiskolán, ő végzős volt, én elsőéves.
Könnyebbséget jelent számodra, hogy ő is színész?
Én úgy gondolom, hogy igen, de van, aki arra esküszik, hogy csak civillel érdemes összekötnie egy színésznek az életét. Szerintem ez a „felállás” azért is jobb, mert ő jobban meg tudja érteni, milyen például egy főpróba időszak, mikor éjfélig tart egy próba. Én ezen túlmenően feleség és anya is vagyok, az ezekkel járó teendőket is el kell látnom. Most, hogy nagyobbak a gyerekeink, egyre könnyebb, de mikor kicsik voltak, sokkal nehezebb volt a helyzet. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy minél több időt tölthessek velük, hogy ne sérüljenek a színházi elfoglaltságaim miatt. Amikor például nem próbáltam, vagy csak este volt előadásom, akkor nem vittem őket oviba, és együtt töltöttük a napot, vagy ha nagyon szerettek volna oviba menni, akkor elhoztam őket ebéd után, és mienk volt az egész nap. Így sokkal élhetőbb volt számukra, hogy este nincs a mama. A nevelésük során mindig igyekeztem hangsúlyozni a görögségüket, szerencsére, ahogy egyre nagyobbak, egyre több érdeklődést mutatnak iránta. Sajnos, arra még nem volt alkalmunk, hogy együtt, a családdal elmenjünk Görögországba, de ez régóta dédelgetett álmunk mindannyiunknak.
Milyen gyakran adatik meg a lehetőség, hogy együtt játszatok?
Változó. Korábban, az Equus című darabban férjet és feleséget alakítottunk, idén együtt játszunk a tavalyi évad végén bemutatott Kulcskeresők című darabban, illetve ismét férjet és feleséget alakítunk a Rigó Jancsi című operettben, melyet nemrég mutattunk be, és a visszajelzések alapján nagyon szereti a közönség. Úgy gondolom, hogy nagyon jól együtt tudunk dolgozni, mert maximálisan megpróbáljuk segíteni, építeni egymást, nagyon kritikusak vagyunk egymással szemben, akkor is, ha nem játszunk együtt. Kikérjük egymás véleményét, megbízunk egymásban, megpróbáljuk minden tekintetben segíteni a másikat. Fontosak is ezek a jelzések, hiszen van, hogy csak egyetlen mondat kell a másik részéről, ami új lendületet ad a szerep megformálásához.
Melyek voltak eddig a kedvenc szerepeid?
Szegvári Menyhért, aki a Gárdonyi Géza Színház rendezője volt, kifejezetten figyelt arra, hogy nekem mit kellene játszanom, hogy színészileg is egyre jobb és jobb lehessek. Az általa rendezett előadásokból néhány szép és izgalmas szerep, amik a szívemhez nőttek: Atyai ház: Anya; Gőzben: Nancy; Vőlegény: Mariska; Hagyd a nagypapát!: Diane; Kakukkfészek: Ratched főnővér; Ébredés: Ágnes. Nagyon szerettem a Vesztett Éden című darabot, ahol Madách anyját, Majthényi Annát alakítottam. Azért lett az egyik kedvencem ez a szerep, mert egy tőlem homlokegyenest más karaktert, egy kőkemény asszonyt alakítottam, aki rátelepszik a fiára. Hiába negatív szerep, nagyon sok örömöm volt benne, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam a nézőktől. A Csiszár Imre által rendezett Grace és Glória szintén a szívem csücske. Felemelő érzés volt Tímár Évával játszani.
Időről időre megtalálnak téged a gyermekdarabok is, hiszen többek között alakítottad már Holle anyót, a Hókirálynőt, játszottál az Óz, a csodák csodájában, most pedig a Süsüben a dajka szerepe vár rád. Szerinted miben különböznek a gyermekdarabok a felnőtteknek szóló művektől?
A gyermekdarabokat ugyanolyan komolyan kell venni, mint a felnőtt előadásokat. A gyerekek annyira őszinték, annyira együtt élnek a darabbal, megérzik, ha a színész félvállról veszi a szerepet. A gyerekek a jövő színházba járó nézői, ezért fontos, hogy élményekkel gazdagon távozzanak a nekik szóló előadásokról. A zenés darabok megint mások, hiszen ott kemény táncpróbák vannak, figyelni kell a testünkre, a torkunkra, a hangunkra a színpadon kívül is, hogy ne legyen semmi bajunk, ne fázzunk meg, ne sérüljünk le előadáson kívül. A vígjátékhoz pedig megint más ritmusérzékre van szükség, hogy akkor mondja be a színész a poént, amikor az ütni fog, mert ha nem így teszi, lehet, hogy a közönség észre sem veszi. A drámákat és a komolyabb színdarabokat meg amiatt szeretem, mert bizony az ilyen előadások közben az embernek le kell meztelenítenie a lelkét, rengeteget tanulhatunk önmagunkról egy-egy ilyen drámai szerep megformálása közben.
Hogy van ez, a színészt találja meg a szerep, vagy a szerepet a színész?
Én azt szeretem – és Szegvári Menyhért rendező ilyen volt a pályámon -, aki más oldalról közelíti meg a szerepeket, megnézi, hogy az adott színész mit nem játszott még, milyen oldalát nem mutatta még, így újra és újra egyfajta kihívás elé állítva ezzel a színészeket. Nyilván egy hosszú munkakapcsolatnál a rendező ismeri már a színészei minden gesztusát, mozdulatát, így az válik érdekessé számára, hogy mit tud még kicsikarni, előhozni az adott színészből.
Mennyire szólhatsz bele egy általad megformált szerep külső kialakításába?
Egy színdarab mindenképpen csapatmunka. Nyilvánvalóan van a rendezőnek egy elképzelése, ahhoz választ tervezőket, akiknek szintén vannak ötleteik. Nagyon fontos azonban, hogy én is jól érezzem magam a bőrömben egy szerep megformálása közben, mert ha én nem érzem magam jól egy ruhában, mert úgy gondolom, hogy az szerep- vagy karakteridegen, az a játékra is rányomja a bélyegét. Szerencsére mindig közös munka eredménye egy-egy jelmez, a smink vagy a hajviselet kialakítása, hiszen azoknak mind-mind hozzá kell tennie egy szerep megformálásához. Mindig több ötletet próbálunk ki, és azt valósítjuk meg, amelyik a leginkább működik.
Van szerepálmod?
Nem nagyon volt szerepálmom sosem, megtaláltak a szerepek, szerencsés voltam. Nyilván egy fiatal színésznőnek több lehetősége van, ahogy öregszik, egyre jobban beszűkülnek ezek a lehetőségek. Szerencsére nemcsak prózai színésznő vagyok, játszom operettet, musicalt, azért is jöttem vidéki színházhoz, mert abban az időben, amikor én végeztem, vidéken tudvalevő volt, hogy itt mindent el kell tudni játszani, mert ezek a vidéki színházak egyfajta népszínház jelleggel funkcionálnak, itt egy helyen kell bepótolni mindent, amit Budapesten a nézők több színházban találhatnak meg.
Két gyönyörű gyermeked közül Áron fiad a nyomdokaitokba lép… Hogy fogadtátok a férjeddel?
Amikor Orsi lányunk bejelentette, hogy színész szeretne lenni, óvtuk tőle, mert ez egy nagyon bizonytalan pálya, javasoltuk neki, hogy gondolja át, így végül kommunikáció és médiatudomány szakon, elektronikus sajtó szakirányon végezte el a főiskolát. 18 évesen kezdett el táncolni, amiben nagy örömét lelte, így ő is kicsit a színpad közelében maradt. Áron fiunk most elsőéves a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karán, színművész szakon. Ő szinte egyik pillanatról a másikra döntötte el, hogy színész szeretne lenni. Az érettségi után felvételizett az Egyetemre, de nem vették fel, így a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba járt egy évig, színész szakra, ahol nagyszerű mesterei voltak. Újra felvételizett és felvették Kaposvárra. Szereti azt, amit csinál, nagyon jól érzi magát Kaposváron, remek osztálya van.
Eljátszottál már a gondolattal, hogy egy színdarabban játszotok?
A férjem szerencsés volt, hiszen már játszottak együtt, én azonban még nem játszottam vele. Először biztosan nagyon furcsa is lenne, nem tudom, hogy ő hogyan vélekedik erről. Mindenesetre nagyon szívesen kipróbálnám!
Milyen szerepekben láthat most és a közeljövőben a közönség?
Most fut nagy sikerrel a Rigó Jancsi című operett, amelyben a primadonnát játszom, a Kulcskeresőkben Nellit. A közeljövőben két nagyon szép és izgalmas szerep vár rám: a Süsü a sárkányban alakítom majd a dajkát, mely egy merőben más szerep a Rigó Jancsi hercegnőjétől, illetve Csiky Gergely A nagymama című darabjában Szerafin bőrébe bújok majd. Mindkettőt nagyon várom.
Játszottál már görög darabokban, vagy jellemző volt, hogy egy darab azért talált meg, mert görög származású vagy?
Racine Phaedráját vendégként játszottam Debrecenben és ezzel a kör bezárult. Tisztában vagyok vele, hogy a görög drámák fajsúlyosabb darabok, ezért a mai világban ritkábban is tűzik műsorra őket, de reménykedem benne, hogy egyszer eljön az én időm. Annyi sok szép görög szerep van, ami korban még hozzám illik, remélem, egyszer valakinek ilyen szempontból is eszébe jutok.