A makriszi életműről – interjú ifj.Szlávics László szobrász- és éremművésszel

A felújítás alatt lévő Görögség Házában egyetlen műalkotás van: egy óriási, vörösrézlemezből készült fej, amelyet a görög szobrász-óriás, a Magyarországon élt és a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években elismeréseket elismerésekre halmozó Makrisz Agamemnon alkotott. Annak a szobornak az eredetije, amelynek bronz másodpéldánya az Athéni Műszaki Egyetem előtt áll. A Görög Intézet vezetője Görög Athéna, a művész Athénban élő lánya, a szintén szobrász Makri Clio tanácsára ifjabb Szlávics László szobrászművészt kérte fel a szobor felújítására, hiszen sok szálon kötődik annak alkotójához. A szobrász édesapja, idősebb Szlávics László ötvös- és szobrászművész közelről ismerte, mestereként tisztelte Agamemnont, mi több, részt is vett a szobor készítésének munkálataiban. Makrisz Agamemnon jelentőségéről, a szobor készítésének körülményeiről, a személyes élményeiről kértünk interjút ifjabb Szlávics Lászlótól.
Hogyan ismerkedett meg édesapja a mesterrel?
Makrisz Agamemnon rövid párizsi emigrációt követően került Magyarországra az ötvenes évek közepén. Akkoriban már erősen foglalkoztatta egy technológiai probléma, hogy mi módon lehetne lemezből szobrot készíteni. Magyarországi barátai hívták fel a figyelmét arra, hogy van egy pályakezdő művész, aki hasonlóképpen ezzel a kérdéssel foglalkozik.
Édesapám, idősebb Szlávics László számára a háborút követően nyílt meg a továbbtanulás lehetősége, már több szakmával a kezében. A képzőművészeti főiskolára jelentkezett, ahova felvették, de az Iparművészeti Főiskola akkori rektora, Schubert Ernő átcsábította az általa vezetett intézmény ötvös tanszékére. Ott nagy szükség volt az anyagokkal bánni tudó, előképzettséggel rendelkező hallgatókra. Édesapám már a főiskolai évek alatt lemezdomborítással, más szóval trébeléssel foglalkozott, és így eljutott a körplasztika ötvösi felfogásban készült megvalósításáig. Ez akkoriban újdonságnak számított. Az ő esetében a lemezlakatos múlton kívül erős alapot képezett, hogy szobrász képzettsége is volt. A fából, kőből elefántcsontból faragott szobrok terén professzionális tudással rendelkezett. 1955-ben diplomázott ötvösművészként, és egy éven át a Magyar Iparművészeti Főiskola ösztöndíjasa volt. Közvetlenül ebben az időszakban ismerkedett meg a két művész. A lemezalakítás kérdésköre hozta őket össze, aminek megoldásán közösen munkálkodtak. Több nagy méretű szobor létrehozása közben jutottak el egy kizárólag általuk alkalmazott eljárás kidolgozásához, mely Makrisz Agamemnon köztéri szobraira jellemző. Az együtt töltött idő alatt kiderült, hogy a világszemléletük is sok közös vonást mutat. A közel tizenöt év korkülönbség egyfajta mester tanítvány kapcsolatot indukált, annak ellenére, hogy a technológiákban való jártasság terén apám volt a képzettebb. Édesapám akkoriban természetelvű alkotásokat készített, amiken a találkozást követően felfedezhető Makrisz Agamemnon alkotásainak hatása. Erről az alapról indulva hosszabb művészi út eredményeként jutott el Apám később a klasszikus szürrealizmus világába, de a természetelvűség ott is jól láthatóan tetten érhető. Festészetének alapeleme a táj- és emberábrázolás, de szobrainak nagy részén valóban markánsan más anyagkezelés és szemlélet tükröződik.
Mi az, ami leginkább meghatározta édesapja, idősebb Szlávics László gondolkodását akár az alkotási folyamatban, akár a mindennapokban, hiszen ismerve műveit, méreteiben és anyaghasználatában sem feltétlenül a makriszi utat követte.
A mából visszatekintve szembeötlő a különbség a két életmű között, pedig közös tőről fakad. Édesapám fiatalkorában Földessy Gyula győri szobrászmester műhelyében szerzett képesítést. Ennek a mindennapos munkának a terepe a templomokban, temetőkben található szobrok, sírkövek, díszítőelemek restaurálása, rekonstrukciója, de új alkotások létrehozatala is, az adott építészeti környezethez alkalmazkodva. Az alapvetően klasszicista, tehát a régi nagy művészettörténeti korszakok, az ókori görög, római, vagy az itáliai reneszánsz, barokk (stb.) felidézését célul kitűző művészeti korszak természetelvű alkotásokban gazdag környezete meghatározó volt az említett helyszíneken. Így apám már fiatalon megtanulta a természetelvű ábrázolás alapjait, amit a főiskolán művészeti anatómia tanulmányai tovább mélyítettek. Igazi tradicionális művészeti alapokon indult el, de egy sajátos szürreális látásmódig jutott élete során. Nyilván, mint minden művészt, különböző hatások érték, így a neki adatott alig négy évtized alatt nagy utat járt be sajátos, rá jellemző egyéni művészi útján.
Makrisz Párizsi tartózkodása alatt került a pezsgő művészvilágba, és erős hatások érték, ami az alkotásain tetten érhető. Ezt követően került Magyarországra, ahol akkoriban épp a szocialista realizmus „virágkorát” élte. Ebbe a közegbe próbált beilleszkedni, ami szöges ellentétben állt a párizsi időszakában őt ért művészeti hatásokkal. Ugyanakkor Meggyesi Ferenc karakteres egyéni hangú művészetében megtalálta azt a rokon felfogást, ami által otthonosan érezhette magát Magyarországon. A szocreál alkotási szemlélet nem térítette el, sőt mivel a magyarországi művészeti élet közismert, aktív, politizáló alkotójaként lehetősége nyílt rá, nagyban hozzájárult a szocreál szemlélet háttérbe szorításához, a művészeti élet sokszínűvé válásának kialakulásához. Életműve több korszakra bontható, de az alapvető vezérfonal a görögsége, az ízig vérig görög szemléletmód, az antik görög szobrászati hagyományok megjelenítése korszerű formai eszközökkel.
A szoborfej címe: Az áldozatok tiszteletére. Kiről készült a szobor, hogy került az athéni egyetem elé?
Természetesen az arc egy fiktív portré, nincs modellje. Egy ember. Egy levágott fej, ami bárkié lehetne, aki szembeszáll egy elnyomó hatalommal. Egyetemes jelkép, hisz sok korban számos kultúrában a kivégzés ismert módja. Azt gondolom, hogy a szobor egy nagyon erős jelkép. Görögországba Makrisz nagy önálló kiállítására került ki, aminek az athéni Nemzeti Galéria adott helyet 1979-ben. Meggyőződésem, de a konkrét részleteket nem ismerem, hogy ennek hatására került a mártír egyetemisták előtti tisztelgésként a jelenlegi helyére a kiállításon szereplő alkotás bronz öntvény másolata.

A magyarországi eredeti hol volt idáig, és hogyan került a fej a Görögség Házába?
A szobor a Magyar Nemzeti Galériában 1987-ben rendezett Makrisz házaspár kiállításának egyik fontos darabja volt, majd a görögországi bemutatását követően az alkotó műtermében várta sorsát. Halála után örököse, Clio, a Magyar Nemzeti Galériában helyezte letétbe, onnan került át a Görögség Házába.
Egy műalkotásra az idő rengeteg réteget, jelentéstöbbletet, vagy akár értékdeficitet rakhat. Makrisz Agamemnonnak kijutott élete során az elismerésből, de valóban értették a maga korában? Ma milyen aspektusból érdemes szemlélni karakterét, illetve művészetét?
Azt gondolom, hogy egy alkotó életművét a korába helyezve lehet csak értékelni, hisz földrajzi helyétől a politikai, társadalmi és kulturális környezetétől függetlenül nem lehet megítélni. Mindig van a közönségnek egy része, akik felismerik az adott korban az alkotás értékeit, és akadnak, akik nem. Meggyőződésem, hogy minden alkotásnak megvan a közönsége, mindössze az a kérdés, hogy eljut-e ahhoz a közönséghez vagy sem. Alkotóként magam is arra törekszem, hogy a szobraim utat találjanak azokhoz, akiknek élményt nyújtanak, akik számára gondolatébresztőek. Makrisz művészetére jellemző, hogy közérthető, klasszikus szobrászati alapokon nyugvó méltóságteljes időtlenséget sugárzó alkotások. Meggyőződésem, hogy ez a plasztikai világ maradandó, politikai és társadalmi változásokon átívelő érték, mely bármely kor emberét megérinti.

Makrisz esetében egyáltalán nem mellékes a műtárgy kihelyezésének módja. Hol dicséretként, hol kritikaként fogalmazták meg róla, hogy szobraival fel akarja venni a versenyt az építészettel. Gondoljunk egyik legemblematikusabb pécsi szobrára, a ma Niké-szoborként ismert, egykori Felszabadulási emlékműre, amelynek talapzata szerves egységet képez a robosztusságában is légies szoborral, vagy a kazincbarcikai kórház bejárata fölött uralkodó óriási orvosportré-fejre. Ez esetben tehát a talapzat nagyon is lényeges kérdés egy ilyen fontos műtárgy esetén. Milyen talapzatot képzel a szobor számára?
A köztéri szobrászat egy nagyon kényes műfaj, mert közel áll a mindenkori politikához. Ha visszatekintünk az időben, akár az egyiptomi fáraószobrokig, ott is találunk olyan eseteket szép számmal, ahol jól láthatóan átfaragták a szobor talapzatán a feliratot, hogy épp melyik fáraó dicsőségét hirdeti az ember-isten alak. A Római császárság idején voltak talán a legtalálékonyabbak, amikor felismerték, hogy nem kell feltétlenül ledönteni a régi császár szobrát és elkészíteni az újét, hanem – milyen egyszerű is -, a szobrot úgy kell megalkotni, hogy a fej cserélhető legyen. Ettől kezdve, csak a fejeket és a feliratokat cserélték, hisz maga a figura ugyanazokkal az attribútumokkal és természetesen idealizálva ábrázolták a férfiakat. Már akkor is ismerték a költséghatékonyság fogalmát. Visszatérve a kérdésre, Makrisz életművében nagy számban találunk köztéri alkotásokat, nem egyszer politikai emlékműveket is. Ezeknek az alkotásoknak a jelentőségét abban látom, hogy el akart és tudott távolodni a politikai kliséktől, és önmagukban is egyetemes értéket képviselő plasztikákat hozott létre. A szobor és az épített közvetlen környezetének viszonya egy nagyon kényes egyensúly kialakítását kívánja meg. Ebben szobrász és építész egymásra van utalva. Makrisz kiváló magyar építészekkel működött együtt. A kazincbarcikai kórház tervezője Jánossy György volt, akivel több ízben is együtt dolgoztak, így az ő nevéhez fűződik a Niké szobor alépítménye is.
A Görögség Házában elhelyezésre kerülő szobor posztamense a belső tér kialakításához kell hogy alkalmazkodjon, és egyéb praktikus szempontoknak is meg kell feleljen. Erről többet a helyszín végleges kialakításának tervét megismerve lehet mondani. Mindenesetre a posztamens legfőbb ismérve, hogy az alkotás méltó elhelyezését szolgálja. Esetünkben is erre kell törekedni.
Ifjabb Szlávics László miben viszi tovább a makriszi örökséget és miben keres új utat?
Szerencsésnek mondhatom magam, mert látszólag két különböző felfogást képviselő, de valójában egymást jól kiegészítő szobrász határozta meg a művészi fejlődésemet. Édesapám természetesen már apró gyermekkoromtól fogva példát mutatott a tradicionális alapokon nyugvó, következetesen, szisztematikusan építkező alkotó munka fontosságára, az anyagok, technológiák minél mélyebb, alaposabb megismerésének elkerülhetetlenségére. A tapasztalataim meggyőződésemmé tették, hogy kizárólag olyan technológia felhasználásával képes az alkotó értékes tervezői munkát kifejteni, melyet a lehető legnagyobb mértékben megismert.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a nagy méretű szobrok létrehozása mindig csapatmunka. Több méteres plasztika létrehozása egyedül teljességgel lehetetlen. Ritkán esik szó róla, hogy ezek az alkotások ma is olyan módon készülnek, mint ahogy talán a legismertebb korban, a reneszánsz idején. Mester és tanítványai együtt dolgoztak, dolgoznak ma is az alkotó szándékának megvalósításán. Lehet, hogy nehéz egy civil szemlélőnek elmagyarázni, hogy ez egy olyan erős hierarchikus csapatmunka, ahol a résztvevők nem önálló alkotóként vesznek részt a folyamatban, hanem tudásuk legjavát adva segítik a mesterük elképzelésének megvalósítását. Makrisz nagy méretű szobrai is így születtek. Volt szerencsém néhány éven keresztül részt venni ebben a nagyon izgalmas folyamatban, ami által rengeteget tanulhattam mindkét mesteremtől. Örülök, hogy részese lehettem több nagyméretű alkotás megformálásának. Fiatal pályakezdő koromban az ott elsajátított technikával készítettem tanulmány jellegű portrészobraimat, melyek közül azóta néhány közösségi térben került elhelyezésre.
Önálló alkotóként én is más utat járok be, mint a mestereim, hisz nagyon más korban, teljesen más társadalmi közegben hozom létre munkáimat. Legyenek azok pici érmek, vagy nagyobb méretű szobrok, de a tradíció számomra is nagyon fontos, még ha nem is ez jut eszébe a szemlélőnek minden esetben az alkotásaimról. Ma már a századfordulón létrejött avantgárd mozgalmak idején született alkotások is klasszikusokká váltak, legyenek azok bármennyire is megbotránkoztatóak a közönség számára még ma is. Így én magamat egy konzervatív alkotónak tekintem, pedig időnként borzolom a kedélyeket. Leginkább az éremművészet területén létrehozott alkotásaim szokatlan megjelenésével, még szakmai körtökben is, de ez így van jól. Olyan művészeti alkotást létrehozni, amit már valaki valahol készített, teljesen felesleges. A képzőművész rezonál a társadalmi, kulturális hatásokra, véleménye, mondanivalója van a környezetéről, akár globális kérdések felvetéséhez is kapcsolódik. Ugyanakkor egyfajta közvetítői szerepe van, médiumként továbbítja a gondolatokat. Az intuíció és a tudatos cselekvés izgalmas elegye az alkotói folyamat, ami mindig egyszeri és megismételhetetlen utazás…
http://www.szlavics.hu

“Ifjabb Szlávics László, talán a magyar éremművészet leglátványosabb megújítója, az elmúlt évtizedben végigjárja az éremművészet újra definiálásának történeti útját, a hagyományos szobrászati műfajokat és technikákat, a domborművet, a fémművességet, az ötvösséget és az ékszerészetet is érintve, nem kis mértékben a konceptuális művészet és az objektművészet hatására. Érinti a művészet és a tudomány, a technika, technológia és a kultúra összefüggésének problematikáját, és eljut a média és kommunikáció jelenkori helyzetének megértéséig.” – Beke László írása, Ifj. Szlávics László éremművész: Kortárs (művészet)történeti lecke a nézőknek címmel megjelent katalógusbevezetőjében.