Görög kereskedők szerepe a borkereskedelemben
Tokaj-Hegyalja olvasztótégelyként működött az évszázadok során. A bor, mint értékes kincs, vonzotta a hazai gazdag urakat ugyanúgy, mint a nem magyar származású kereskedőket, hiszen sokan szerettek voltak részesülni abból az anyagi jólétből, ami a borvidékre évszázadokon keresztül jellemző volt. A görög kereskedők is így választották kereskedelmi célpontjuknak, majd letelepedésük színhelyéül Tokajt.
A magyar-görög viszony 1000 évnél is korábbra datálható, de míg a korai évszázadokban elsősorban a vallási kapcsolatok domináltak, a késő középkorban már a kereskedelmi kapcsolatok váltak döntővé. Konstantinápoly török elfoglalása után (1453) több ezren menekültek Magyarországra, ahol Mátyás uralkodása alatt menedéket találhattak. Ez volt a görögök első polgári vonatkozású felbukkanása.
A „görög kereskedők” elnevezés valójában vallási hovatartozásra utaló gyűjtőnév volt, különböző nemzetiségű, görög nyelvet beszélő, ortodox vallású kereskedők megnevezésére szolgált (Petri 1996). A Balkán-félsziget csaknem valamennyi nemzetiségű képviselője megtalálható köztük: legnagyobb számban görögök, makedovlachok, szerbek, örmények, bulgárok, bosnyákok és albánok (arnótok). Egymás között közvetítő nyelvként a görögöt használták. A mohácsi csata (1523) után Magyarország három részre szakadt. A görög kereskedők azonban kiváltságos helyzetbe kerültek, ugyanis török alattvalóként mindhárom területen szabadon kereskedhettek.
I. Lipót 1667-ben már kiváltságokat adott a görögöknek, majd Buda visszafoglalása után 1686-ban felhívást tett közzé, melyben az elnéptelenedett középső országrészbe hívta a balkáni lakosokat. Ekkor görögök is érkeztek Magyarországra, többek közt az 1669-ben lerombolt észak-görögországi Ipiroszból és Makedóniából. A karlócai béke (1699) után török alattvalóként ismét nagyobb számban települtek Magyarországra, ugyanis a kedvező adófizetési feltételek serkentették a kereskedelmet. A kereskedelem minden terméket érintett, amivel csak haszonra lehetett szert tenni, így a dohány, szarvasmarha, gabona, só mellett a bor kereskedelembe is bekapcsolódtak.
Az 1720-as évekig kevesen telepedtek le véglegesen, szívesebben folytattak közvetítő kereskedelmet: a Török Birodalomból hozott árukat osztrák és magyar területeken értékesítették, az Ausztriában vásárolt termékeket viszont főként Magyarországon adták el. A görög kereskedők érdekeik védelme érdekében ún. kompániákat alapítottak. Az elsőt éppen Tokajban 1667-ben (Bur 1978). A tokaji görög kompánia egyik fő tevékenysége a bor, az aszú külföldre történő szállítása volt. Fellépésükig a borkivitel egyéni kereskedés keretében zajlott. Fontos szerepe volt ebben annak, hogy szabadkereskedelmi jogokkal rendelkeztek, az évi egyszeri adó (taksa) és vám lefizetése után más kötelezettség nem terhelte őket (Füves 1955).
Jelentősen hozzájárult a görögök asszimilációjához II. József türelmi rendelete (1781), mely megteremtette a törvényi feltételeket ahhoz, hogy a birodalom területén élő ortodox hitűek templomokat emelhessenek. II. Lipót császár 1790. évi dekrétuma biztosította a görögök számára a törvényes ingatlanszerzés és hivatalviselés jogát, vagyis a birodalom más polgáraival egyenlő rangra emelte őket.
Görögök Tokajban
Nem egyértelmű, hogy mikor jelentek meg görög nemzetiségű polgárok Tokajban. Tokaj jegyzőkönyveiben 1651-ben található meg először a „Görög” név (Sasvári 1961). Eszerint ekkor már beszélhetünk tokaji görög jelenlétről.
Tokaj-Hegyaljára több szakaszban is telepedtek le görög származású kereskedők. Az első bevándorlók azok voltak, akik Kassa városából települtek át. Mivel ott nem nézték jó szemmel a tevékenységüket, ezért jobbnak látták elköltözni (Kerekes 1911). A Debrecenben árusítást végző görögöknek, szintén hasonló okokból kellett távozni 1693-ban (Sasvári 1976). Ekkor és az elkövetkező 15 évben, Tokajban és környékén telepedtek le (Bencsik 1993). A harmadik nagyváros, ahonnan Hegyaljára költöztek át görögök, az Nagyvárad volt, ugyanis 1660-ban elfoglalta a várost a török. 1705-ben (Szatmár várának elfoglalása után) II. Rákóczi Ferenc döntése alapján a Németiben lakó görögöket –ellenkezésük ellenére- Tokajba telepítették (Bánkúti 1969). Rákóczi úgy gondolta, hogy a görög kereskedők segítségével Tokajt Felső-Magyarország borkereskedelmi központjává fejleszti (Sasvári és Diószegi 2010). 1736-ban Tokajban 23 balkáni kereskedőt írtak össze (Dongó 1901).
Görög kereskedők más hegyaljai városokban is voltak. Ismert, hogy 1672-ben Sárospatakon 7, míg 1693-ban 9 görög kereskedő fizetett bolt bérleti díjat (Takáts 1907). Egy 1738-as összeírás 22, harminc évvel később 26, újabb harminc évvel később 19 görög családot tartott számon Tokajban (Sasvári 1966). Az 1762-es összeírás 60 görög személyt rögzített: ebből 23 lakott Tokajban (OL.1). Egy 1765-ben felvett tizedjegyzék Tokaj 441 lakosát sorolta fel, köztük 18 görög családfőt (Diószegi és Diószegi 2008).
1785-ben a görögök lakta házak száma Tokajban 33, Tarcalon 1, Mádon 1, Tállyán 4, Abaújszántón 1, Szerencsen 2, Olaszliszkán 2, Bodrogkeresztúrban 1, Erdőbényén 1, Tolcsván 1, Sárospatakon 3, Sátoraljaújhelyben 9 volt. (Diószegi és Diószegi 2008). Ha háztartásonként 5 főt számolunk, akkor ez Tokajban 150 személyt jelent. 1790-ben 114 tokaji görögből 23-nak volt saját háza Tokajban (Sasvári 1977). 1846–47 táján kb. 50–60 görög lélek élhetett még Tokajban (Sasvári 1994).
1790 után a görögök ingatlanszerzési jogának deklarálása révén jelentősebb palotákat, bérházakat is építettek, melyek hozzájárultak a városképhez. Tokaj főutcáján most is látható a valamikori Karácsony család palotája, napjainkban múzeum (Caruha 1998). A tokaji görög kereskedők igényes barokk házai jelenleg műemlékek. A Rákóczi út 56. szám alatti épület kapuívén megtekinthető ma is a görög kereskedőtársulat jelvénye a horgony a kettős kereszttel és a „4”-es számmal. A szám a 4%-os tisztes kereskedői hasznot jelenti (Diószegi 2008). A fennmaradt jegyzőkönyvekből azonban kitűnik, hogy messze nem 4% haszonnal dolgoztak! A görög kereskedőket sokfelé ellenszenvvel figyelték, ugyanis kereskedelmi módszereik nagyban eltértek a magyar kereskedőkétől, aminek egyrészt a vásárlók látták kárát, másrészt a magyar kereskedőknek komoly konkurenciát jelentettek. Ennek köszönhető, hogy rendszeresek voltak a feljelentések a helyi bíró, földesúr vagy megyegyűlés felé. A legjellemzőbb üzleti módszer az volt, hogy egyes árufajtákat felvásároltak, majd monopol áron, jóval drágábban adták el (pl. 1754-ben Lippai András panaszos szerint a szőlőkarókat felvásárolták, és 50%-al drágábban adták (Hőgye 1986)). Szintén problémás volt, hogy „hitvány áron”, harmad áron számították be a bort a termelőknek, az év közben hitelben adott áruért cserében (Hőgye 1986). Olyan is előfordult, hogy csaltak a méréseknél (pl. Sátoraljaújhely lakossága 1759-ben erről panaszkodik (Hőgye 1986)). A 17-18. század fordulóján a borkivitel hanyatlásnak indult, majd a 18. sz. 20-as, 30-as éveiben a csökkenés komoly méreteket öltött. Ennek legfőbb okát a kortársak az idegen kereskedők, görögök, zsidók, örmények által űzött borhamisításban látták. A bajokon az idegenek ellen hozott törvényekkel igyekeztek segíteni, megtiltották számukra a borkereskedést (TC. 1741). A kétségtelenül elterjedt borhamisítást azonban, nem lehet csak az idegenek számlájára írni. Magyarok, lengyelek, kereskedők és termelők egyaránt próbálkoztak törvénytelen eszközökkel nagyobb jövedelemhez jutni. A hamisítás leggyakoribb formája a borpancsolás volt és az Abaúj-Borsod, tiszántúli borok hegyaljai néven való eladása (Bur 1978). A törvényi szabályozás azonban egyáltalán nem gátolta a görög kereskedők térnyerését a borkereskedelemben, ami az 1760-70-es évekre érte el a csúcspontját. Valójában a magyar borvidéken biztos bázissal rendelkező balkáni kereskedők az 1710-es, 1720-as években kapcsolódtak be a magyar bor lengyelországi exportjába (Bur 1978). Például Poznanban 1757-1772 között 36%-ról 62%-ra nőtt a görögök által bevitt bor (Bur 1978).
A visszásságok ellenére úgy értékelhetjük, hogy a tokaji és miskolci görögöknek jelentős szerepük volt a Lengyelországba irányuló borkereskedelemben. Az 1667-ben alakult tokaji görög kompánia tagjainak egyik fő tevékenysége a 18. század első felétől a bor külföldre történő szállítása volt. Lényeges szerepet játszott ebben az, hogy szabadkereskedelmi jogokkal rendelkeztek, az évi egyszeri adó (taksa) és vám lefizetése után más kötelezettség nem terhelte őket (Ulrich 2003).
A 18. században ők szállították a lengyel piacra kerülő bor 40-60%-át. Tokajból Lengyelország felé a kereskedelmi útvonal egyike Tarcal-Mád-Tállya-Szántó-Vizsoly-Hidasnémeti-Kassa útvonal volt, míg a másik a Tokaj-Bodrogkeresztúr-Olaszliszka-Sárospatak-Sátoraljaújhely településeken át vezetett. A görög kereskedők többek között eljártak Lipcsébe, Krakkóba, Lublinba is. A Pulszky család tagjai például a szász és porosz udvarokkal is üzleti viszonyban álltak (Nagy 1848).
Sokan hűségesküt is tettek a hatalom felé, ami után akár nemesi címet is szerezhettek, mint például a tokaji Szerviczky család 1802-ben. A Szerviczkyek már 1658-tól bizonyosan jelen voltak Tokajban, egészen a 19. század végéig (Diószegi 2002) és többek között tokaji aszúval kereskedtek (Sasvári és Diószegi 2005).
Az újkori görögség egyik legnagyobb történelmi fordulópontja, az 1821. évi görög szabadságharc, mely 9 évig tartott. Ennek következményeként 1830-tól többen visszaköltöztek Görögországba, az itt maradottak pedig asszimilálódtak.
Évszázadok alatt a görög kisebbség létszáma nem volt meghatározó, általuk mégis nemzetközi szintre emelkedett a kereskedelem, sajátos szokásrendszerük, kultúrájuk pedig a nemzeti kultúra alkotó elemévé, szerves részévé vált. Elmagyarosodásukkal fokozatosan csökkent gazdasági szerepük, és az 1850-es évektől a legtöbb településen a zsidó kereskedők vették át helyüket (Eckhart 1918). A görög kereskedők tehát történelmi távlatból tekintve, fontos szerepet töltöttek be a tokaji bor külföldre juttatásában. A kor embere ugyan legtöbbször ellenszenvvel figyelte a mindent felvásárló görögöket, majd később a zsidókat, de elvitathatatlan tény, hogy az árutermelő lakosság számára piacot jelentettek, és bár nyilván maguk hasznát tartották szem előtt, de eközben Tokaj-Hegyalja boldogulását is segítették!
Irodalom
Bánkúti I. 1969. A németi görögök Tokajba telepítése 1705-ben. In.: Történelmi Szemle, 19: 208-212.
Bencsik J. 1993. Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XIX. században. Miskolc-Tokaj,
Bur M. 1978. A balkáni kereskedők és a magyar borkivitel a XVIII. században. Történelmi Szemle, 21: 1281-313.
Caruha V. 1998. Magyarországi görögök. Körtánc Füzetek, Budapest, 26 pp.
Diószegi Gy. A. 2002. A görögkeleti Szerviczky-család. In: (Szerk.: Bencsik J.) Tokaj. Várostörténeti tanulmányok. III. kötet. Tokaj, 313-326.
Diószegi Gy. 2008 Hegyaljai aszúkereskedelem a XVII-XVIII. században, avagy a tokaji görög kereskedők tevékenységének főbb jellemzői. Partium, 17: 38-55.
Diószegi Gy. A., Diószegi K. 2008. A magyarországi Papadémosz-akta… (1658-1963). Tokaj – Szervia, 152 pp.
Dongó Gy. G. 1901. Görögök összeírása 1736-ban. Adalékok Zemplén vármegye történetéhez, VII: 21-22.
Eckhart F. 1918. Kereskedelmünk közvetítői a XVIII. században. Századok, 52: 356-391.
Füves Ö. 1955. Újabb adalékok a tokaji görögség történetéhez. In.: Antik Tanulmányok II: 260-261.
Hőgye I. 1986. A hegyaljai görögök és zsidók szerepe az árucserében 1711–1848. In: Szabadfalvi J., Viga Gy. (szerk.) Árucsere és migráció. 57–63.
Kerekes Gy. 1911. Görögök Kassán a XVII. században. Századok, 366-369.
Nagy I. 1848. Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. Pótlék-kötet. Pest, Ráth Mór, 379 pp.
OL1: OL Helytartótanácsi levéltár Miscellanea C. 42. Fasc. 92. Nr. 426. 130-134.
Petri E. 1996. A görögök közvetítő kereskedelme a XVII-XIX. Századi Magyarországon. Századok, 130/1: 69-104.
Sasvári L. 1961. Elkallódott tokaji görögök és rácok nyomában. Borsodi Szemle, 5: 422-424.
Sasvári L. 1966. Az orthodoxia Tokajban. In.: Egyházi Krónika, XV/3-4.:
Sasvári L. 1976. A Tokaj térségében élt görögök (és rácok) nyelvi emlékei. ELTE Nyelvtudományi Dolgozatok, 20. 71 pp.
Sasvári L. 1977. A magyarországi görögök a XVIII-XIX. században. Magyar Filozófiai Szemle, 3-4: 430-442.
Sasvári L. 1994. Számadatok a magyarországi görögökről. Posztbizánci Közlemények, 500 pp.
Sasvári L., Diószegi Gy. A. 2005. Az egyház és a vallás jelentősége az első diaszpóra görögségének az életében. Ethnica, VII./4:
Sasvári L., Diószegi Gy. 2010. A XVII–XIX. századi magyarországi görög közösségek történetének főbb jellemzői Győr, Miskolc, Szentendre, Tokaj és Vác ortodoxiája tükrében. In: Görög örökség – görög ortodox diaszpóra Magyarországon a XVII-XIX. Században. A Jósa András Múzeum Képzőművészeti Katalógusai, 58: 13-26.
Takáts S. 1907. A magyar patika. Századok, 332-343.
TC. 1741. XXIX Törvénycikk. Görögök, örmények és ráczok kereskedéséről.
Ulrich A. 2003: A tokaji uradalom gazdálkodása a XVII. század második felétől a napóleoni háborúk koráig. A Jósa András Múzeum és a Városszépítő Egyesület, Tokaj közös kiadványa, 235 pp.
