Elbukottak kánonja


Az athéni Teatro Attis vezetője és rendezője Theodórosz Terzopulosz rendezésében mutatta be a Nemzeti Színház május 14-én Euripidész Bakkhánsnők c. drámáját. Különleges színházi élménynek ígérkezett a bemutató, hiszen nagyon ritka a magyar színházi palettán, hogy görög rendező által készített görög tragédiát láthatnak a nézők. 

Theodórosz Terzopulosz izgalmas és különleges színházi nyelve talán furcsa, bizarr és meghökkentő lehet a közép-európai színházi kultúrában. Ez talán azért is van így, mert a rituálé, a mozgás, a zene és a poszt-dramatikus színházi elemek különös vegyületét „készíti el”, pláne ha ez Euripidész egyik legmegosztóbb tragédiájában történik, jelen esetben a Bakkhánsnőkben. Minden színházi előadás, még ha kifejezetten drámáról van is szó, elsősorban adaptációnak tekinthető, tehát jóllehet fontos szerepe van a nézőnek abban, hogy értelmezze a történetet, ehhez szükséges a mű alapvető ismerete. A történet szerint Dionüszosz Thébába érkezik, hogy bevezesse kultuszát, és megbüntesse anyjának, Szemelének családját, akik nem hisznek az ő isten voltában. Őrülettel sújtja a thébai nőket, akik munkájukat, családjukat és a várost elhagyva a Kithairón hegyén tombolnak. Pentheusz, a magát mindenhatónak képzelő király hajtóvadászatot indít a Dionüszosznak áldozó nők és az őket vezető idegen ellen. Sajnos azonban, mint minden görög tragédia, ez csak a velejét mutatja be a történetnek. 

A szín, ahogyan a jelmezek és a teljes tér is rituális, tehát szertartásos jelleggel bír. A nyitókép már maga megdöbbentő, ahogyan a rendező „várja” a nézőket. Lehet érezni, hogy az előadás már elkezdődött. Kadmosz Théba királya egy infúzió-rengetegben fekszik, amely őt táplálja, mellette közvetlenül két oldalt oxigén-palackok, melyből a thébai asszonyok merítkeznek alkalmanként. A rituális teret és a fényeket átszövi a thébai kórus folyamatos jelenléte, a lassú és a gyors mozgások váltakozása, amihez az eredeti Devecseri Gábor fordítás klasszikus lüktetése párosul. Az előadása dramaturgiája az Euripidész dráma alapján halad, Terzopuloszra egyébként is jellemző, hogy inkább a színházi dikció az erősebb, tehát az antik görög színházra jellemző eltúlzott szövegmondás. A rendező, a görög rituális színház hagyományait követve, a statikus mozgás, az állatszerű oralitás és az ambivalens zenei világ megteremtésével jól játszik. Ami még az antik görög színházi kórus és a színész közti viszonyát illeti, meglátásom szerint nagyobb szerepet kap a történet elmondása (a kórust kiemelve), mint annak megmutatása. Pentheusz (Herczeg Péter) és Agaué (Szűcs Nelli) tragédiája nem is kerül színre kifejezetten, játékuk és annak hitelessége a pontos és konkrét színészvezetésnek köszönhető, úgy gondolom az önmagában kevés információt eláruló ógörög szöveg sokkal jobban ki lett bontva az érzelmek mélyítése miatt. 

Aki látta már rendezését a görög rendezőnek, az tudhatja, hogy hasonló motívumokkal dolgozik szinte minden darabjában. A Bakkhánsnők kifejezetten koncentrálta ezeket a motívumokat, de egy új nézőpontot is létrehozott a magyar alapszöveg között felbukkanó görög mondatok és kifejezések okán. Bár maga a színlap nem magyarázza meg, hogy ezeknek mi a funkciója, hiszen első látásra nincsen szükség rájuk. (Mrozek-nél sem kötelező lengyelül beszélni.) Én magam úgy vettem észre, hogy a repetitív és vissza-visszatérő mondatok nyomatékosítása, valamint a magyar fülnek ismeretlen és furcsa szövegek (például: Ειθε Βακχαι) abba az őrületbe viszik bele a nézőt, amit ezen szövegek kánonja létrehoz. Így az ismeretlen, a bizarr, a távoli egyszerre válik a darab végére ismerőssé és nyer értelmet. A szavakat és azoknak jelentését egy közösség dönti el és határozza meg, a nyelv beszélő nélkül nincsen. A beépített görög szövegeknek tehát az én meglátásom szerint elsősorban színházi és rituális értelme, jellege van, nem pedig nyelvi, tehát jelentése és értelme lehet, hogy elveszik a darab folyamán és nem válik fontossá. Ezáltal teremt Terzopulosz a nézőtéren is rituális teret, nem csak a színen. 

Az előadás egyik különleges része a zenei világ: a chanson és az elektronikus zenei szekció, valamint a kórus által létrehozott hangburok. A pontos színészvezetésnek köszönhetően a zenei megnyilvánulások mindig a dikció részét képezik, tehát mindig beszélnek és üzennek, nem csupán a csendet váltják fel. A mozgás mindig hordozza a zeneiséget, amit hol konkrét zene, hol a test hoz létre. Ez fordítva is igaz, a zenei világ ugyanúgy hordozza magával a mozgást. Az öltönyös, modern és futurisztikus képi világba helyezett antik görög történet egy percre sem engedi, hogy az ember elvonja tekintét a színpadról, Terzopulosz folyamatosan érzékelteti ,hogy a tragédia valós, velünk van és mi nézők is részese vagyunk, talán mi magunk is a thébai őrület-kánon áldozatai közé keveredtünk.


Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Megosztás:

További bejegyzések

Skip to content