Aphergis, a kivándorolt zseni – interjú a világhírű kortárs görög zeneszerzővel
Októberben Magyarországra látogatott a világhírű, évek óta Franciaországban élő és tevékenykedő, görög származású kortárs zeneszerző Georges Aperghis. Az esemény, amely okán a zeneszerző hazánkba látogatott, az Eötvös Péter Alapítvány mesterkurzusa volt, amelyben fiatal, feltörekvő zeneszerzőket és karmestereket mentorálnak. Idén a felkért külföldi mentor Georges Aperghis volt. A kurzus nyitónapján a BMC (Budapest Music Center) könyvtárában Fazekas Gergely zenetörténész beszélgetett a szerzővel, amelyen egyébként megjelent a két, szintén világhírű magyar zeneszerző Eötvös Péter és Kurtág György is. Az estéről a Görög Intézet szerzője, Kovács Benjámin készített tudósítást és lehetősége volt egy rövid interjúra is.
A közönségtalálkozón a zeneszerző franciául beszélt, majd tolmács segítségével angol nyelvre fordították szavait. A művész állítása szerint leginkább franciául tudja magát kifejezni, úgy érzi angolul nehezen találja a megfelelő szavakat. Ez nem is csoda, hiszen 1963 óta, vagyis 17 éves kora óta él Franciaországban. A beszélgetés során megtudhattuk, hogy számára a zene gyógyszerként hat, mindennap ír kicsit, majd az írások között pihen. Legtöbbet reggel és este ír, meg is tudta fogalmazni, hogy olyan, mintha imádkozna. Szerinte a kortárs zene egyik lényege és legfontosabb értéke, hogy kialakuljon valamiféle dialógus hangszer és zenész között.
Az esten Rasch c. művét mutatták be, amelyet brácsára és szaxofonra írt. A zenészek játékából valóban kivehető volt a hangszer és zenész kommunikációs stratégiája, nemcsak a két hangszer állt folyamatos kontaktusban egymással, de azok megszólaltatói is. Rasch c. kamaraműve egy taktikus, abszolúte matematikai, konstruktív alkotás, ahol a két hangszer legszélső határait keresi a szerző és próbára teszi „beszéltethetőségét” is a hangszereknek. A kortárs klasszikus zene eme gyöngyszeme teljes mértékben megidézi John Cage és az experimentális zene világát. Szerinte a zene egyfajta dialógus kell legyen hangszer és zenész, néző és előadó között. Gyakran dolgozik színházban, gyakran csinál performanszokat, például a Hamletmaschine című oratóriuma vagy a Machinations c. polifonikus alkotása is rendelkezik színházi jellegű konvenciókkal, amelyben színészek/énekesek megmutatják énekesi és színpadi kvalitásaikat is. A performanszok lényege ugyanis szerinte az, hogy a zene kapjon színházi vetületet és a színház pedig fonódjon be a zenébe a szövegek által. A szövegek közötti állapot fogja elgondolkodtatni a nézőt.
Gyerekkorától kezdve érdekelte a zene, példaképe és mestere a világhírű zeneszerző Iannis Xenakis volt, nagyon sokat tanult tőle, főleg a próbák során, hogyan dolgozik a művész, hogyan kommunikál a zenészekkel és leginkább azt, hogy hogyan érdemes viselkedni a próba-szituációban. Már korán eldöntötte, hogy zeneszerző és karmester lesz belőle, szerinte a két hivatás egyébként is kéz a kézben jár. Kiváltképp szeret együtt dolgozni amatőr és profi művészekkel is, leghíresebb ütős-szekciós művében, a Le corps á corps-ban, egy Vanessa Porter nevű ütőhangszeres művész ad elő egy etűdöt, miközben „énekel” is, illetve majdhogynem „rappel”, ha fogalmazhatok így. Profi ütőhangszeres, de színpadi előadóként amatőr.
Az est végén nekem is volt lehetőségem szót váltani a művésszel, főleg görögségére, példaképeire és munkamódszerére voltam kíváncsi. Érdekes volt számomra, hogy azért hagyta ott Görögországot nagyon fiatal korában, hogy zenét tanuljon. Kérdésemre, miszerint nem volt- e lehetőség abban az időben zenét tanulni, azt válaszolta, nem, mert nem volt kiforrott a kortárs zenei oktatás a 60-as évek Görögországában, sem konzervatóriumi, sem pedig egyetemi szinten. Érdekelte a más, az újdonság és tanulni akart, miközben rendkívül vonzotta az európai kortárs zene. Kérdeztem, hogy amikor dolgozik, akkor görög vagy francia aggyal ír-e, illetve hol van az ő görögsége egy „idegen” országban és kultúrában ? Azt felelte, ez mind belül van, a lélekben és a testben, a születésben és az életben magában. Sosem gondolkodik ezen, amikor ír, az abszolút a művészet koncentrációjának az ideje. A görögsége a hozott nyelvben és veleszületett kultúrában és attitűdben van, a munkamorálban, amit hozott Franciaországba. A nyelvet sem gyakran használja, épp ezért, mert ez egy olyan vállalás volt a részéről, aminek hozadéka volt a kulturális ’lemondás’ is. Nagyon sokan nem is tudják róla, hogy görög, rá, mint francia zeneszerzőre szoktak hivatkozni.
Kérdeztem Mikisz Theodorakiszról és a hozzá kapcsolódó érzéseiről is, de azt válaszolta, sajnos nem találkozott vele életében. Szerinte ők nagyon különböznek, mert míg Theodorakisz a forradalom és a revolúció szerzője volt, akinek minden művéből árad a nemzeti gondolat és a hazaszeretet, addig ő abszolút a művészi önkiteljesedés és a konstruktív művészet híve. Tud kapcsolódni régi, klasszikus művészekhez, mint Beethoven és Mozart, de nagyon inspirálja Roland Barthes szövegei és Robert Schumann zenéje is.
Összességében nagyon közvetlen, barátságos, kedves és előzékeny, nagyon inspiratív embert ismertem meg. Még vissza is kérdezett, hogy miért beszélek görögül és hol tanultam, miért pont ez a nyelv és ez a kultúra. Azért is volt számomra érdekes és megtisztelő ez az este és ez a beszélgetés, mert valószínűleg régen görögül nem beszélő művésznek és hazafinak okozhattam örömet, hogy én beszélgettem vele, másfelől én magam csakugyan alkalmazott zeneszerzést tanultam és műveltem is hosszú-hosszú ideig, így sosem gondoltam volna azt, hogy ekkora hatással lesz rám egy régi világ ennyire újszerűen gondolkodó művésze, mint Georges Aphergis.
