Karmester, zeneszerző, gitár- és zongoraművész, zenetudós, dramaturg és műfordító – interjú Notis Georgiouval
Ciprusi görög művészként tartanak számon, aki az utóbbi évtizedekben Magyarországon él. Az olvasókat érdekli a pályafutásod a kezdetektől. Hogy jutottál el a gitártól a zongoráig?
Alig 17 hónappal a török invázió után születtem a mai Európa egyetlen megosztott fővárosban. A romok közt, mások voltak a prioritások, így Cipruson a nem népszerű klasszikus zenéhez való hozzáférés is nehéz volt. Állami zeneiskola nem volt, ahogy még ma sincs. Kevés volt a koncert, szerény műsorral. Zenei könyvtár sem volt, a kották, a lemezek elérhetetlenül drágák voltak. Ennek ellenére, ahogy délen jellemző, a zene része volt az életünknek. Szüleim – egyik filológus, másik állatorvos volt – 5 éves koromban magán-zenedébe küldtek. Akkor jöttem rá, hogy abszolút hallásom van. Elkedvetlenített azonban, hogy a tanárok és a zenei oktatás színvonala elégtelen volt és bár minden évben bizakodva beiratkoztam, egy hónap múlva, októberben már abba is hagytam, inkább játszottam az utcán és autodidaktaként folytattam a zenélést. Hangszerekhez viszont hozzáférhettem, volt innen-onnan szerzett kotta és sokat játszottam fül után, improvizáltam, komponálgattam, tehát megmaradtam a zene mellett. Gitározni tanulni még édesanyám szeretett volna, meg is vette a hangszert, aztán jött a bátyám születése, majd az invázió.
A gitár megmaradt, tehát senki nem kérdezte, melyik hangszert választom. Nem esett nehezemre, de amikor pár évvel később a húgom zongorát kezdett tanulni és a hangszerszállítók megjelentek egy zongorával, mély áhítatot éreztem. Aztán a tetején szépen szaporodtak a zongora kották: Mozart, Bach, Beethoven, Debussy- micsoda luxus a szűk és szerény gitár repertoárhoz képest! Odaültem és a magam módján ismerkedtem a remekművekkel. Akkoriban a hangszer maga nem tetszett. Beláttam, hogy rendkívül praktikus a billentyűs család, kényelmes, ergonomikus, de úgy véltem, alulmarad a gitár igen kényes, de káprázatos hangszínskálájához képest. Hivatalos zongoraórára sose jártam, sok-sok évvel később, amikor Olaszországban és Magyarországon felvételiztem, a zsűrinek fel sem tűnt, hogy autodidakta vagyok. A karmesterképzőn ugyan jártam zongoraórára, de ott is inkább zenét tanultam, nem pedig zongorázni.
Kamaszkoromban bizánci zenére tanított meg a templom kántora és hamarosan néha-néha már rám bízott egy-egy zsoltárt. A bizánci szertartásban, a kántor a hívek és a szentély között áll egy emelvényen, nincs elrejtve, mint a nyugati országokban. Ő egyfajta’’angyal’’, hírhozó, közbenjáró a földiek és az ég között, a világi és a szakrális között. (Ez nyilván az ókori szertartások, majd színjátszás hagyatékára vall, a tragédiákban tulajdonképpen mindig a kórus a közvetítő istenek-hősök és nézők között és valójában a kórus a főszereplő). Vonzott a világi oldal (a hívek csoportja balra), de sokkal inkább vonzott a szentély, ami a bizánciaknál ikonosztáz mögött van elrejtve és ahová a híveknek belépni tilos. Nálunk két pap mondott misét, pontosabban az egyik csak mondta, a másik pedig a maga teljes átérzésével magával ragadott és átváltoztatáskor engem is átváltoztatott. Amikor ez utóbbi volt soros, hajnalban, elsőként ott voltam a templomban Ez a néhány szertartás egész életemben és művészi utamban is meghatározó élmény volt, ahogy az emberi civilizáció történetének egészében is elválaszthatatlan a misztérium és a művészet.
Emlékszem egy rosszul fogható külföldi rádióadásra, ami késő éjszakánként, nagy ritkán klasszikus zenét sugárzott: azt hallgatva, úgy éreztem, privilégiumhoz, egy fajta beavatáshoz van szerencsém. 13 évesen eldöntöttem, zenész leszek.
Hogy fogadták a szülei?
A szüleim persze hallani sem akartak róla. A zenész, mint társadalmi modell nem létezett nálunk, a zenélés kedvtelésre korlátozódott, nem tekintették hivatásnak. Bár órákra sosem készültem, táskám sem volt, füzeteim sem, a könyveket az iskolapad alatti polcon hagytam, mégis mindig kitűnő tanuló voltam. A szüleim és a tanáraim úgy gondolták, kár zenésznek mennem…
Voltak kétségeim afelől, hogy mennyire lehetek jó zenész, de afelől nem, hogy zene nélkül nem érdemes élni. Hallottam, hogy külföldön az a gyakorlat, hogy hamar kerülnek a fogékony fiatalok szakiskolába, járhatnak koncertekre, zenei könyvtárba stb. Ez a gondolat elkápráztatott. A szüleimet megbotránkoztatta. A válság olyannyira elmélyült, hogy amikor 14 éves koromban, kiskorú lévén nem engedtek külföldre költözni, 2 évig nem álltam velük szóba…
A líceumban a karvezetőnk összehozott egy kamarazenekart, de mindig az volt a bánata, hogy nincs nagybőgőse. Szerettem őt, ő is mindig pártolt engem, ahogy csak tudott. Együtt érzett velem, amiért nem mehettem külföldre egy zenei szakiskolába. Egyik nap, a színpad mögött megpillantottam az évek óta porosodó nagybőgőt. A karvezetőnk, aki brácsás volt, annyit mondott, hogy a bőgő kvárthangolású, majd adott egy vonót. Így tehát szeretetből elkezdtem bőgőzni. Néhány hónappal később, az Állami Ifjúsági Zenekarba nyertem felvételt, majd szólamvezetője lettem. Ott találkozhattam közelről először a zenekari repertoár remekeivel és ott éltem meg a kollektív zenélés felülmúlhatatlan gyönyörét, ami évekkel később a vezényléshez és a versenyművek előadásaihoz vezetett.
Ami a líceumot illeti, végig kitűnő tanuló maradtam, annak ellenére, hogy az órákra, vizsgákra sose készültem és évente majdnem megbuktam a hiányzások miatt, mivel, hol a rendezvényteremben lógtam, hogy gyakoroljak, hol otthon maradtam. A tanárok tehetetlenek voltak már csak amiatt is, mert a a tananyaggal vagy a velem kapcsolatos mindekori vitákat, mindig az egész osztály előtt vívtam meg. Annyira élessé vált a helyzet, hogy az igazgató számára a reggeli kávéja mellet hétfőnként bevált szokássá vált a jelenlétem az irodájában, ahová a tanáraim küldtek, újabb hazaküldésem végett. Egyet azért nem bánok: ezek a viszontagságok, a vágyakozás megerősített engem, mi több, a líceumban megszereztem az egyik legértékesebb kincsemet: megtanultam az ógörög nyelvet.
Alapvetően elmondható, hogy autodidaktaként tanultál meg hangszeren játszani. Ez jelenti azt is, hogy meglehetősen öntörvényű művész vagy?
Öntörvényű igen, de önkényes tolmácsoló, remélem, soha. Emlékszem, szegény Lukács Ervin főtárgy-tanárom a karmesterképzőn gyakran mondogatta vezényletemre: ‘’ehhez nem tudok szólni, teljesen szuverén, de ez úgy, ahogy van, érték’’.
17 évesen kerültél Magyarországra, ahol meg kellett küzdened a nyelvi környezettel. A kulturális környezettel is hasonló volt a helyzet? Mikortól érezted magadénak a magyar kultúrát is?
Ideérkezve úgy éreztem, a kultúra Magyarországon nem formalitás, hanem lényeg, mely formál, hiszen a magyar közönség viselkedésében, gondolkodásában, e művelődés tükröződik. Magyarország, az elejétől kezdve, díjakkal és lehetőségekkel karolt fel, amiért nagyon hálás vagyok. Az országnak sok nehézséggel kellett megküzdenie ezeréves történelme során. Azonban ezeket a nehézségeket legyőzve virágzó kulturális hagyományokat teremtett, amely hagyományokat, egy, a világon egyedülálló, nyelvvel együtt, azóta is őriz. Buzgón propagálom és pártfogolom a magyar művészeket, műveket. Bár nem értek egyet azzal, hogy – ahogy mondani szokták – a zene is nyelv, de az mindenképp igaz, hogy természetemből adódóan mindenáron meg akarom érteni, ami körülöttem folyik.
A magyar nyelv nem nehéz, ahogy sokan tartják, hanem különös. Ezen a gyönyörű és egyedülálló nyelven, oly világremekek íródtak, melyek külföldön csak fordításokon át válhatnak élvezhetővé, ismertté, elismertté. Hosszú még az út, de örömmel tölt el, hogy olyan alapművek, mint Madách Az ember tragédiája és sok más szerző műveinek egyedüli görög nyelvű fordításával szolgálhattam. Államérdekből szerzett honosításom is első sorban érzelmi és erkölcsi kérdés, hiszen magyarságomat elismerni nem más, mint erkölcsileg és formálisan is elismerni hovatartozásomat. A magyar nem egy szomorú, bánatos nép, olykor valóban bánatos, de nézzék meg a fiataljait, hallgassák meg a népdalait, olvassák el közmondásait, mondáit: tele vannak életkedvvel, csipkelődéssel, humorral.
Aki ismeri az eddigi pályafutásodat, annak szembetűnő, hogy egyfajta zenei reneszánsz ember vagy. A fejedben vannak zenei kategóriák, illetve műfaji különbségek?
Neveztek már ökumenikus embernek, és annak ellenére, hogy ez az ideálom, sajnos ez aligha több, mint hízelgés. Talán nem annyira elhatározás, inkább az élet adta úgy, hogy sok mindennel találkoztam, amiért hálás vagyok, de az archaizáló lelkületem is felelős ezért, valamint a mély görögség tudatom. Úgy a tudományokban, mint a művészetben, akkor figyelhetünk meg nagy haladást, amikor a különböző ágak közötti kommunikáció állandó és lényegi. Ellenkező hatású a mai társadalmi elvárás szerinti szakosítás, mert az egyfajta monomániát ír elő, ami láthatóan katasztrofális következményekkel jár. Ma a “zene”, mint jelenség, leválasztása a társadalmi élet és a kultúra egészéről, egy szegényebb, torz felfogást mutat és elidegenedést okoz, amely mind a zeneszerzőre, de az előadóra és a közönségre nézve is megnehezíti a kommunikációt. Az átfogó, mindenre kiterjedő képzésben részesült zenész alapmodellje eleve holisztikus tudást feltételez (zeneszerzés, előadás, elmélet, esztétika, stb.). Ezen tevékenységek szétválasztása, alig százéves jelenség. A közönség oldaláról, sokan azzal az előítélettel érkeznek egy koncertre, amit a politika, a gazdaság, a média – tehát egyéb, a zenén kívüli érdekek – formálnak. Pedig egy előítélet-mentes, szabad megközelítés, mind a zenészt, mind a közönséget önállóvá, kreatívvá, autonómmá tenné. Az ideális az lenne, ha a zenebarátok úgy hallgatnák meg a zeneműveket, akár egy borkóstolón a bort kóstolják, ahol ízlésünkre hagyatkozva, címke nélküli csemegéket kortyolgatnak.
Tanulmányaimmal és párhuzamos tevékenységeimmel, egy holisztikus szemléletet, szellemiséget célzok meg, a zene, a művészet és az élet teljesebb felfogásához és szolgálatához. Számomra, a zenélés egy állandó keresés. Egy szabad keresés a kotta határain belül, hiszen, ahogyan nem létezik abszolút, mindenek fölött álló, legjobb mű, ugyanúgy nem létezik abszolút tolmácsolás sem. Ha létezne, egyetlen művet tartanánk meg, egyetlen előadásban. Ez a művészet halálát jelentené. A művészet szorosan kapcsolódik a szabadsághoz, nem csupán és nem annyira a külső szabadsággal, hanem a belső, az önmagunk, teljes létünk szabadságával, érzelmi, gondolati, esztétikai stb., amiről oly kevés szó esik és ami messzemenően fontosabb. Szabadság csak korlátokon belül létezhet, feltéve, hogy ezek a korlátok autonómok, belsők, az egyéniségben rejlő szükségletek eredményeként, nem pedig külső és önkényes kényszerekként. Az öröm szintén egy szabad cselekvés, mely ellazulást, kiegyensúlyozottságot, harmóniát tételez fel, csupa olyan tulajdonságot, mellyel csak a szabad ember bír. A teljes ember az igazság, a szabadság, a szeretet, a szolidaritás megszállottja. Ehhez a kereséshez tehát igyekszem magam felfegyverezni mindenfajta zenei és zenén kívüli eszközökkel: információelemzés, módszertan, pszichológia, kommunikáció, kineziológia. A művészet oszthatatlan, szerves egység, egyik ága a többi nélkül elképzelhetetlen, csonka. Arról nem beszélve, hogy ez a pluralitás boldogít, gazdagít, csiszol, pihentet minket.
Egy szabad művész szabad gondolatai, szavai tükröződnek egyéniségedből. Mégis a komolyzenében találtad meg a saját közegedet. Tud egyáltalán szabad lenni a komolyzene, amely a legszigorúbban veszi egy szerző kottafejeit?
A ‘’komolyzene’’ kifejezés egyrészt szociális határokat emel, másrészt kizárja a divertimentókat, a zenei tréfákat stb. Preferálnám a klasszikus zene fogalmát. A komolyzene ma javarészt írott, bár nem volt ez mindig így. A történelem során, hol fül után tanulták, hol lejegyezték. Ha egy népdalt matematikai pontossággal kottázok le, akkor sem válik műzenévé. Miért? Ha a zeneszerző oldaláról vizsgáljuk meg a kérdést, közölnivalóját csak a kottával tudja megosztani az előadóval, majd rajta keresztül a hallgatóval. Régebben szinte kizárólag kortárs zenét adtak elő, jelen volt a szerző, ha nem ő maga adta elő, vagy legalábbis zenéjének szelleme valamelyest ismert volt. Nincs 200 éve, hogy a zenészek nemcsak tanulmányoznak, hanem elő is adnak régebbi zenéket, szinte kizárólag a kottára hagyatkozva. Magától értetődik, hogy korhű előadás nem létezhet, mert, ha találgatásokkal vagy akár egyéb források alapján feltételezve ‘rekonstruáljuk’ a zene külső tényezőit (milyen volt a húr, a vonó, mechanika, a hangszer, a terem stb.), a zene lényegét, szellemét, a stílust, csak maga a mű tartalmazza, nem pedig a kora. Azok a művek melyek fennmaradtak, szabályszerűen koruktól eltértek. A korukból lettek, de nem azonosak a korral. Ennek ellenére, a ‘korhű’ előadók, épp a remekművek alapján kívánják rekonstruálni a korukat. Voltak olyan szerzők, mint pl. Mahler, akik annyira féltették zenéjüket, hogy kottájukat teleírták szóbeli utasításokkal, remélve, hogy így a zene ‘’szellemét’’ is közvetíthetik. Szerencsére, nem sikerülhetett nekik. Mert akkor mindegyik mű csak egyfajta tolmácsolásban létezne. Ez jelentené az előadóművészet végét. Megszámlálhatatlan módon lehetne előadni ugyanazokat a hangjegyeket, még akkor is, ha néhány meghatározó feltételt szabunk meg: a tempót, a hangolást, a dinamikát. Miért? Mert a zene nem a hangjegyek, hanem egy szellemi, akusztikai, hangbeli konstrukció, ami valósággá válik, amint egy jó vagy rossz előadó a kottát megszólaltatja. A hangrögzítés, amennyire elősegítette a zene terjesztését, elismertetését, ugyanannyira ártott és ma is árt, mert mind a közönség, mind az előadó számára előítéleteket kreál. Miért baj ez? Mert az ember csak az önmaga felfedezésével, megismerésével válhat teljessé, boldoggá. A zene szabad és egyéni érzékelése, értelmezése (előadónak és hallgatónak egyaránt), a mindenkori valóság érzékelése és értelmezése, egy gyönyörűséges, elemi és szabad tevékenység, ami az emberiség megfoszthatatlan joga és szükséglete.
Különös a kapcsolatod a szépművészettel is. Alkotás közben előfordul, hogy a belső, a zene hívja elő a képeket, vagy a képek inspirálják a zenét?
Már említettem, hogy ‘akkor figyelhetünk meg nagy haladást, amikor a különböző művészeti ágak közti kommunikáció állandó és lényegi.’ Az inspiráció ihletet jelent, az ihlet pedig az ókori költők, művészek mentsége (ami a cenzúrát ellehetetlenítette) volt, hogy szabadon fejezhessék magukat, például, ha kényes témát tárgyalt egy rapszódus, általában úgy kezdett bele, hogy a Múzsát hívta segítségére. Mivel a hallgató már eleve úgy tudta, hogy az istennő sugallja a költő, vagy az elbeszélő szavait, ez utóbbi szabadon hozzáfűzhette saját, szintén kényes nézeteit. Én inkább azzal a francia költővel értek egyet, akitől egy híres festő azt kérdezte: ’oly remek ötleteim vannak, mégsem sikerülnek olyan jól verseim’, mire a költő: igen, mert a verset nem ötletekkel, hanem szavakkal írják.
Zenén kívüli indíttatások persze, hogy vannak, sőt szerintem ez a gyakoribb. A befolyás, az ’ihlet’ nem egyirányú, sokkal inkább egy igen összetett kölcsönhatás. Voltak olyan zeneszerzők (főleg oroszok pl. Szkrjabin, Rahmanyinov) akik egy vers vagy egy festmény hatását (hangulat, érzelmek, gondolatok, képek stb.), úgy zenésítették meg, hogy az előadó vagy a hallgató elképed, amikor a zene megismerése után végül elolvassa a verset, vagy megtekinti a festményt, ami megihlette: annyira azonos a kettő hatása.
Ez nem minősíti a zeneművet és nem bizonyítja, hogy a zene egy nyelv lenne, inkább a zene egyes képességeit, dinamikáját mutatja. Ugyanakkor az a zene, ami nem zenén kívüli elemektől ihletődött, nem magasabb vagy alacsonyabb rangú. Magam, ha vizuális vagy szóbeli tartalmat választok már megírt zenéhez, igyekszem úgy tenni, hogy a különböző művészeti ágak anyaga (képek, zene, szöveg, mozgás stb.) a zenei tartalmat világítsák meg, anélkül, hogy ezt mozzanatonként illusztrálnák.
Covid ide, vagy oda, terveid bőven vannak a jövőre nézve. Ezek is a többműfajúságról, illetve műfajok keveréséről, együttműködéséről árulkodnak.
A pandémia, majd a spekuláció szinte minden élő előadást meghiúsított, többek között az Oresteia c. művemnek ázsiai turnéját is. Nincs rossz, jó nélkül, mondták az ógörögök, nincs fény árny nélkül, mondja Mozart. Bár az élő előadás pótolhatatlan, a korlátozások szükségessé teszik, hogy másképp tartsunk kapcsolatot a közönséggel, vagy akár a koncerteket nem-látogatókat is megszólítsunk.
Elsőként egy CD kiadással készültem, címe ’Andreas Zakos emlékére’ (Εις μνήμην Ανδρέα Ζάκου). Ζakos a britek elleni felkelésben (1955-1959) vett részt, amely Ciprus felszabadításához vezetett és egyike volt azoknak a hősöknek, akiket a brit megszálló erők felakasztottak. A CD 2 részből áll, az elsőben a hős életéről, egyéniségéről, harcáról, fogságáról, áldozathozataláról és annak visszhangjáról mesél, a második részben pedig teljes egészében Beethoven Eroica c. szimfóniája hangzik el, melyet a hős, kivégzése előtt, utolsó kívánságaként hallgatott meg. A CD ’oktatási eszköz’ minősítést kapott és január elején kerül forgalomba.
A második megnyilvánulás az 1974-ben bekövetkezett török invázióból fakadó tragédiáról szól, a ciprusi ember tragédiájáról, mely sajnos a mai napig egy fájó, nyílt seb. A narráció szövege saját, a zene pedig népzenei alapú.
A harmadik, Oresteia c. művemnek a DVD változata, amelyen korrelatív vetítések láthatók illusztrációként ókori műtárgyakról, illetve narráció kommentálja a zenei előadást.
A negyedik, az 1821-es forradalomhoz kötődik, nem is feltétlenül ennek 200. évfordulójához kötődve, hiszen az ismertek és ismeretlenek áldozathozatalainak emléke, akiknek szabadságunkat köszönhetjük, mindig velünk él. A narráció szövege részben saját, részben népköltészeti vagy stilizált, részben irodalmi töredékekből áll, a zene itt is népzenei alapú, az illusztrációkat pedig szépművészeti alkotásokból és fényképekből merítettem.
Fontosnak tartom, hogy a megemlékezés ne csupán az önteltség ünnepe legyen. Mi nem lehetünk büszkék az őseinkre, anélkül, hogy méltók is lennénk hozzájuk. Fontos az elmélyülés a pozitív és negatív történteken egyaránt, hiszen a forradalmárok (hazai és külhoni görögök és görögbarátok egyaránt) nemcsak egy újkori görög államot álmodtak meg, hanem a görögség feltámadását, újjászületését. Ha csak két gondolatot idéznék, ami mindenki számára ismerős: a „mértéktartást” és „ismerd önmagad” eszméjét, látható mennyire eltávolodtunk a görögség elemi tanításáról ebben az eltúlzott és elidegenedett világban.
A görög szabadságharc egy ciprusi születésű polgárnak ugyanazt jelenti, mint egy Peloponnészoszi-félszigeten élőnek?
A görög szabadságharc az egész görögség harca volt. Nemzeti céljairól előbb beszéltem. A görögség nem a mai görögországi területen belül élt. Ha nem is a Nagy Sándor-kori terjedelmes birodalom egész területén, de legalább a magna graeciai térségben a görögök évszázadokkal a forradalom előtt vágyakozva szomjaztak a szabadságra. Ciprus is így szomjazott a szabadságra, a ciprusiak is felkeltek, de úgy, mint másutt, a forradalmat a törökök vérbe fojtották. Köztudott, hogy nem kevés ciprusi vett részt az akkori görögországi szabadságharcban, akár az ókori perzsák elleni háborúkban, az 1940-es harcokban, vagy a németek elleni ellenállásban. Ciprusnak 1878-ig kellett várnia a török megszállás- sajnos csak átmeneti- megszűnésére, hiszen a török megszállást a brit követte, majd kevesebb, mint száz évvel később, újra törökök szállták meg és a mai napig szabadságért kiált. A ciprusiak számára ilyen értelemben is befejezetlen a szabadságharc.
Pályafutásodból, illetve válaszaidból nagyon erősen érezhető, hogy az emberek megszólítása mind művészként, mind karmesterként, vagy zeneszerzőként kulcsfontosságú számodra. Hogy érzed, merre vezet a jövő, milyen formában tudja ezt a feladatot leginkább teljesíteni a klasszikus zene, vagy egyszerűen, csak a zene?
Ahogy Madách mondja, Da Vinci a túlvilágon is valami széket faragna. A késztetés belső, egy elemi szükséglet kielégítése. Az ókorban az alkotót demiourgosznak nevezték, jelentése: aki az összes polgártásaiért alkot. Olyan művész volt, akinek művészetére igény volt. A művész tehát hivatásos közszolgáló volt, a művészetnek pedig olyan kollektív jellege volt, amit ma elképzelni is nehéz. A művész nemcsak aktív tagja volt a társadalomnak, hanem aspiráns vezetője is. Ezért az ókori művészet az egyénen túlra mutatott, egyetemes volt, emberközpontú. Az ars artis, vagyis a művészet a művészetért helyett, a művészet az emberért, mi több, az emberiségért volt a cél. A művészet természeténél fogva közvetlenül kapcsolatos a lelkülettel, a katarzissal. A kortárs erkölcsi dekadencia a művészettől megvonta lényegét, kiürítette akár egy múmiát. A művelődés maga az ember, nem pedig az anyagi vívmányai. Ezért az ókorban a művészeti rendezvényekhez mindenkinek és ingyenesen volt joga, a parlamentben akár esztétikai kérdéseket is megtárgyaltak, sőt a híres hippodamos-i városrendezés, melyet azóta jóformán az egész világon alkalmaznak, éppen a színházakhoz, képtárakhoz, odeonokhoz való eljutást tette egyenlően könnyűvé.
Magam, 15 éves korom óta, egyetlen rendezvényt sem szerveztem, ahol a belépése ne lett volna ingyenes. A napokban egy minisztériumi hivatalnok kérdezte tőlem: de hogyan is oldhatná meg az állam, ha egyszerűen nincs annyi kerete? Lehetetlen! Antidosia-val, mondtam neki: az állam annak idején megjelölt egy gazdagot szponzornak. Ha a jelölt vállalta, a támogatás megoldódott. Ha nem vállalta, akkor köteles volt saját magánál még gazdagabbat jelölni. Ebben az esetben bíróság elé került mindkét jelölt, ahol egyetlen kérdést tettek fel: Te vagy a gazdagabb? Ha az illető igent mondott, köteles volt támogatni, ha tagadta, akkor a bíróság vagyoncserére kötelezte őket. Az egész nem tartott néhány percnél tovább. A megoldás nemcsak a művészetre nézve volt hasznos, hanem megvédte a társadalmat és a köztársasági rendszert a túlerővel szemben.
Ma már a művészetnek eme szerepe feledésbe merült. Hanyatló korunkban vagy minimális társadalmi szerepre korlátozódik, vagy teljesen figyelmen kívül marad. Ahhoz, hogy a művészet elemi maradjon, erkölcsformáló (ήθος+ποιώ=ηθοποιός), azaz hasznos, javító, lélekvezető lehessen, nem pedig szórakoztató vagy csupán valamilyen díszítő elem; ahhoz, hogy nyújthassa mindazt, ami létezését igazolná, szükséges, hogy szabad, de nem önkényes legyen és mentes legyen a politikai, társadalmi, vallási, vagy egyéb megkötésektől, mentes minden külső kényszertől. Szabad mindegyik stádiumában: a mű alkotásában, annak tolmácsolásában és annak fogadtatásában. Szükségeltetik, hogy a közönségnek legyen valóban saját véleménye róla. Ma a közönség javarésze, rákényszerített esztétikával rendelkezik, a kritikára és a reklámra hagyatkozik. Ma az ítélőképesség és a spontaneitás kiirtásának korát éljük. Érzelmesnek lenni-nem érzelgősnek- ma ugyanazt jelenti, mint betegesnek és nem-kiegyensúlyozottnak lenni. Ennek a szabálynak az elfogadásával, az egyén messzemenően legyengült. Gondolata elszegényedett és lényegtelenné vált. Ugyanakkor, mivel az érzelmeket kiirtani vagy teljesen elfojtani lehetetlen, egyéniségünk szellemi szféráján kívülre szorítjuk őket. Ennek eredménye az olcsó és hamis érzelgőség, amivel a mozi, a vásári slágerek, a tv műsorok stb., érzelemre kiéhezett nézők milliárdjait táplálják. Ám a művész helyzete is kínos, mivel egyedül a ’sikeres’, ’elismert’ művész egyéniségét vagy spontaneitását tartják tiszteletben, pedig az igazi siker belső, a művész megvalósulása az, hiszen az elismerés vagy ennek hiánya, semmiben nem befoyásolja a művész értékét. Azonban, ha ma a művész a piacon nem sikeres, azaz nem adható el, kortársai számára nem több egy modoros neurotikusnál. Ilyen szempontból a művész mit sem különbözik a forradalmártól a történelemben: ha győz hőssé válik, ha vereséget szenved nem több egy megvetendő bűnözőnél. A művészet viszont nem portéka, hanem nyilatkozat, szabad cselekvés. A szabadság pedig nem más, mint az egyén teljeskörű, aktív beteljesülése. Ezt a szabadságot irtja ki rohamos sebességgel és tudományos módszerességgel a gazdasági, társadalmi, politikai, vallási stb. teljhatalom, a propaganda, a reklám, a ’hírközlés’, az információ özön. Ahogyan hitvallásunknak a tetteink a bizonyítékai, nem pedig a szavaink, hasonlóan a művészeti hitvallásunk kifejezése nem csupán az, amit kifejezünk, hanem az is, hogyan. A művészeti tartalom mély élményként és tudatként jut önkifejezésre. Ilyen szempontból, a művészet nem más, mint a művész alkalmazott, megvalósult erkölcse.
