Az életművész magyar Zorba – interjú Papavasziliu Philipasszal

A Kopaszi – gátnál araszolunk néhány hete Philipasszal, alsó hangon is plusz 40 fokban, amikor azt mondja:nem kedveli a hőséget, pedig egy görögnek azt bírnia kell. És különben is, ő hegyi ember. Kicsit értetlen vagyok, mert konkrétan tudom, hogy Philipasz már itt született Magyarországon, szóval hogy jön ide a hegyi emberség?
„Apám szülőfaluja a trákiai Kirki volt, hegyekkel, a falut körbe ölelő fenyvesekkel, és egy kis patakkal. Hát ezért szoktam én azt mondani, hogy hegyi ember vagyok, a tengerparton persze más a helyzet, ott bírom a meleget!”
Nem tudom, hogy láttak-e már olyan embert, aki az egész testével nevet, hát Philipasz pontosan ilyen. Közben leülünk egy teraszra, megérkezik a pincér és az ásványvíz mellé felajánl egy legyezőt is, de végül nem élünk vele. A kis falunál hagytuk el a család történetét, innen is folytatjuk. A papa innen indult útnak, az ő életébe is a polgárháború szólt bele, mint annyi más görögébe. A mama viszont egy egészen más világból érkezett, meséli, ő ugyanis kisázsiai görög volt. Az a terület, amin Mustafa Kemal Atatürk megalapította a Török Köztársaságot, az első világháború előtt még Görögországhoz tartozott, az államalapítással azonban kb. két millió kisázsiai görög ragadt ott. De menniük kellett…
„ A mama két éves volt, amikor nekiindultak a nagyszüleimmel, mindent ott kellett hagyniuk, házat, a kis boltot. Átmentek a görög területre, és magukkal vitték a görög mellett a török nyelvet is. De nekik ez természetes volt, ahogy később nekem is itt Magyarországon, amikor egyszerre kaptam meg a magyar nyelvet és a görögöt. És hozták magukkal a szokásaikat is, Anyu például még itt is, ahogy kilépett az utcára, fejkendőt vett fel.”
A papa az 50-es években érkezett Magyarországra, és itt találtak egymásra Philipasz szinté menekült édesanyjával. A görögöknek a kőbányai Dohánygyár épülete lett a mindent jelentő otthon. Legalábbis abból családonként egy 3×2 méteres szoba.
„ Egy folyóson 25 ilyen kis „lakás” volt, benne két ágy, egy asztal, néhány szék, egy rádió jó esetben és slussz. Azaz bocsánat, az ablak alatt még volt egy faláda, benne a ruhákkal, és az edényekkel. Na, azon aludtam én!”
Ennek ellenére, meséli Philipasz, nekik, kis srácoknak itt szép gyerekkoruk volt, és hogy miért? Hát a barátok és a barátságok miatt, amik a mai napig tartanak. Egyszer, amikor a papa dolgozni volt, jött egy ember egy papírral, hogy ha ezt aláírják, költözhetnek Beloianniszba. A mama aláírta, aztán hazajött a papa…
„Apám rögtön közölte, hogy szó sem lehet róla, és ezzel le volt zárva az ügy. Azt hiszem elege volt a falusi életből. A mamám egyébként három gyerekkel jött el Görögországból, valahogy így alakult az élete, és útközben meg akarták venni tőle a gyerekeit. Hát ez velem is előfordult! Reggelente Anyu a 28-as villamossal járt dolgozni, és néha engem is magával vitt. Kis görög vadóc gyerek voltam bogárszemekkel, és a járaton dolgozó kalauz néninek annyira megtetszettem, hogy meg akart kapni, pénzért. De volt olyan is, hogy két és fél évesen elloptak! Csak arra emlékszem, hogy vagy tízen játszottunk az udvaron, a szüleink azt gondolták, úgyse megyünk onnan ki, nem lesz semmi baj. Aztán jött egy bácsi, egy olyan háromkerekű tolókocsival, hogy na, gyerekek, ki akar kocsikázni? Én meg annyira akartam, hogy a többieket megelőzve be is ültem és elvitt. Fél óra múlva Anyu emeletről emeletre járva keresett, aztán az egész ház keresett, majd az egész Népliget, aztán a rendőrség.
Sok- sok évvel később összetalálkoztam egy pincérnőve – éppen fizetési problémánk volt egy barátunk miatt – , és a pincérnő elkezdte mesélni, hogy ő sok görögöt ismer, és emlékszik egy kisfiúra, akit a Népligetben hajkurásztak. Na, mondom, az voltam én!”
A kalandos életnek ezzel nem volt vége, mert annak is története van, hogy végül a család hogyan költözött a József Attila lakótelepre, sok más göröggel együtt.
„ Hastífusszal kórházba kerültem, és majd egy hónapig egyedül voltam egy szobában. Nekem már akkor is kevés volt a 24 óra a játékra, a haverokra, és azon morogtam, hogy miért nem lehet 28 óra egy nap? Tele voltam energiával, és tűzön- vízen átmentem, ha kellett valamiért. Anyu is ilyen volt,tőle örököltem ezt a tulajdonságot. Amikor kijöhettem a kórházból, mondta Anyu, hogy most elmegyünk meglátogatni a barátainkat, akik most kaptak lakást a lakótelepen. Tényleg szép volt ott minden, aztán mondta, hogy most meglátogatunk még valakit, pedig én már mentem volna haza a Dohányárba. Egyszer csak látom, hogy ott van az Apu, a bátyám, a bútorok, és akkor kiderült, hogy ez már a mi lakásunk, itt fogunk élni. Először nem tudtam összerakni a képet, és hogy hol vannak a barátaim? Viszont az alvós faládámat lecseréltük egy ágyra.”
Szóval,ami a lakást illeti, révbe jutott a család. De hogyan jött be Philipasz életébe a tánc? Hogy az energiáit lekösse, tornászni kezdett, aztán egy politechnika órán jött az újabb fordulat.
„Miközben az órán hajlítgattuk az alumínium hamutartót, a tanárunk, Zoli bácsi egyfolytában heccelt minket, hogy na, mi van, link pacákok? Látszott rajtunk, hogy szeretjük az életet, meg nagyhangúak voltunk. Mikor jöttek le egy edzésre? Zoli bácsi ugyanis cselgáncsozott. Végül egy szombaton lementünk, ő meg mondta, úgy kifáraszt minket, hogy nem lesz kedvünk zsiványkodni a lakótelepen.
Becsületesen végigcsináltunk mindent, de még ráhúztuk az estét is egy kis szórakozással, bírjuk mi, gondoltuk. Másnap nem bírtam felállni, még a hajszálamban is izomláz volt. Hétfőn a suliban meg Zoli bácsi csak mosolygott, na, a link pacákok kikészültek! ”
Később Philipasz megpróbálkozott a tánccal is, de valahogy nem tudta megtanulni a formákat, és arra jutott, hogy ez nem nekivaló. Egészen addig, amíg egy ismerőse nem hívta magával egy görög táncegyüttesbe.
„Beleszerettem és rájöttem, hogy nekem kell a tánc. Annyira akartam, hogy elkezdtem járni a próbákra. Nem voltam tehetséges, a szorgalmam vitt előre. Azt szokták mondani, hogy hiába vagy tehetséges, ha lusta vagy, akkor ottragadsz egy szinten, és kész. Vékony és szikár voltam, bármit meg tudtam csinálni, ugrottam, repültem és a koreográfus felesége felfigyelt rám. Volt egy tánc, amiben akrobatikus elemek voltak, és a fiú, aki csinálta, lebetegedett. És akkor azt mondták, hogy csináljam meg, a testemben meg ott volt a lehetőség.”
A táncművész- koreográfus Kricskovics Antal elhívta a Délszláv Központi Nemzetiségi Együttesbe táncolni, ma már Fáklya Horvát Művészegyüttesnek hívják őket, s bár amatőrök voltak, de nagyon profin próbáltak és dolgoztak.
„ Fantasztikus érzés volt bemenni az első komoly próbára. Hatalmas göndör hajam volt, meg szakállam, fekete kékes szemeim, meg egy John Lennon szemüvegem, hát így érkeztem meg hippi szerkóban. Vadember voltam még.”
Itt jött a kiugrási lehetőség is Philipasznak, amikor egy táncfesztiválra a koreográfus megálmodott egy kortárs darabot, A tékozló fiút.
„Én már attól odavoltam, hogy táncolhatok, de hogy egy főszerepet egy kortárs darabban? Igazából nem is éreztem, hogy én most szóló táncos lettem, akkor ez volt a feladat, ezt kellett megcsinálnom. Iszonyú sokat dolgoztunk a betanítással, folyt rólam a víz, kicsavartuk egymást a koreográfussal, ahogy kellett. Aztán a szolnoki táncfesztiválon már a színpadi próba alatt ott volt mindenki a nézőtéren, a táncosok, a koreográfusok, és már akkor elkezdtek arról suttogni, hogy ezt az előadást meg kell nézni. A zsűriben pedig olyan nevek voltak, mint Eck Imre és Markó Iván. Persze én erről akkor nem tudtam semmit. Megnyertük a koreográfusi nagydíjat, én pedig szólótáncosi díjat kaptam, amit előtte és utána sem adtak ki a fesztiválon. A tékozló fiúval mutatkozhattam be a magyar táncmozgalomban, és ezzel lett nevem. Utána a színpadon körbejárt és nézegetett a Novák Tata, hogy honnan ez az erő, ez a lendület ebben a fiúban.”
A sikert már csak a mama érhette meg, ő meg csupa aggódás volt.
„Jaj, édes fiam, hát elfáradsz, meg össze- visszaütöd magad, miért nem vigyázol? – mondta Anyu, és persze elhangzott az is, hogy kell az a rendes szakma a kezembe. A bőrkesztyűs szakmát tanultam ki, szabász voltam egy szövetkezetben. Tetszett is, de aztán a tánc mindent vitt.”
Olyannyira, hogy utána nagydíjasok lettek a Carmina Burana c. elődásukkal is a szolnoki táncfesztiválon, a zalaegerszegin pedig háromszor is besöpörte a szólótáncosi díjat, olyan elődadásokkal, mint például az Elégiákés a Relációk 1-2. És ami ritkaság számba ment, amatőr táncosként három önálló táncestet is „kitáncolt” magának.
Aztán fordult a kocka, és Philipaszból hivatásos táncos lett egy másik együttesben, de nem érezte jól magát a profi világban. Egy kicsit olyan volt, mint egy munkahely, berakták egy skatulyába, és onnan nem talált kiutat. Majdnem abbahagyta a táncolást. Majd jött egy ajánlat, hogy mi lenne, ha néhányan elmennének Kréta szigetére táncolni? Fél évig gyötrődött, nem tudott dönteni, hiszen ha otthagyja az együttest, valószínűleg már nem lesz visszafelé út.
„Aztán belevágtunk, elkezdtük tanulni a görög táncokat, és elindultunk Krétára. A lelkesedés és a tudás megvolt, vittük magunkkal a színpadi fegyelmet is, de egy turistaparadicsomban más is kell, fel kell tudnunk álltani az embereket az asztaltól és táncba vinni őket. Egyik este jött egy angol csoport, és úgy alakult, hogy az előadás végére már az asztalokon táncolt mindenki. Akkor magához hívott a tulajdonos, hogy Philipasz, most már fogd vissza őket, mert holnapra nem lesz taverna! Akkor éreztünk rá a dologra.”
A krétai évek után hazatérve végleg lezárta a kortárstánc időszakot az életében, kivéve talán azt a három évet, amit a vígszínházi West Side Storyban táncolt végig a puerto ricoi fiúk között. Azóta minden idejét a görög táncoknak és a görög zenének szenteli.
Philipasz imád visszajárni a krétai tengerhez, szeret merülni, és már kiismerte a polipok viselkedését is, sőt el is tudja készíteni a konyhában. Azt pedig, hogy hogyan kell inni a krétai jégbe hűtött rakit, úgy adja elő csibészes mosollyal egy kis videóban, hogy rögtön beleszeret az ember. Valahogy más az élet arrafelé, mondja, legszívesebben minden évben ott töltene néhány hónapot, és utána jöhet megint Budapest. És hogy a lenti atlantiszos világon kívül mi az, amit a magáénak szeretne Görögországból?
„ Most ahogy itt veled beszélgetek, magyarul gondolkodom, de ha most egy göröggel beszélgetnék, akkor átkapcsolnék a másik csatornára. Görögül gondolkodnék, és el kezdenék jobban gesztikulálni, szóval előjönnének a görög gének. Szeretek idős görög emberekkel, főként a férfiakkal beszélgetni a kis tavernákban, ők már sok mindent végig éltek, olyanok, mint az élet professzorai, vagy tudósai, mindenről lehet velük beszélgetni. Sose fogynak ki a szavakból, én még csak szívom magamba a görögséget.”
Fotók: Magyarossy Zoltán és Korniss Péter


