Mindig énekelni akartam! – interjú Stefanidu Janulával

Stefanidu Janula énekesnő, előadóművész élőzenés estjei, fellépései ebben évben lényegében teljesen elmaradtak a pandémia miatt, délutánjai azonban szerencsére sűrűek, egymást váltva érkeznek énekórára növendékei. Én is csöngetek, Janula egy pillanatra azt hiszi, új tanítvány, szemlesütve jelzem, hogy bizony én éneklés helyett beszélgetni jöttem. Nagyot nevetünk mindketten, majd egy gőzölgő kávé felett váltunk komolyabb hangnemre.

Ér egy világjárvány kellős közepén megkérdezni egy előadóművésztől, hogy telt számára az elmúlt időszak?

Ér, bár a válaszom valószínűleg borítékolható. A járvány kapcsán teljesen bezárkóztam két hónapra. Nagyon szomorú vagyok, hogy ebben az évben szinte semmit nem tudtunk dolgozni. Január-február számunkra uborkaszezon, azóta pedig lényegében tart a járványhelyzet. Idén most augusztus elején volt az első fellépésünk Szegeden, de a hónap második felére eső koncertjeinket például már korábban törölték. Ijesztő ez az egész, tágabb értelemben véve is, és a mi szakmánkra vonatkoztatva is. Sosem fordult még elő velem, hogy ne lássam, mi van az alagút végén. A turizmus és a vendéglátás mellett, a leghátrányosabban talán minket érint a válság: az előadóművészek, színészek, zenészek, és az őket kiszolgáló háttér majdnem minden megélhetési forrásuktól elestek. Segítség pedig szinte semmi. És kérdés mi lesz ősszel.

Magánénekórákat szerencsére már lehet tartani, persze kérdés meddig.

A kijárási korlátozás ideje alatt nem fogadtam a tanítványaimat. Ők ugyan jöttek volna, de én már a veszélyeztetett korosztályhoz tartozom, úgyhogy jobbnak láttam szigorúan betartani az előírásokat. Július 1-je óta újra tanítok, ez a része szerencsére rendben van. Heti rendszerességgel léptünk fel az Estia és a Gyradikó étteremben, sajnos ez a lehetőség is – remélhetőleg átmenetileg – megszűnt. Az éttermek ugyan nyitva lehetnek, de egyelőre nincs annyi vendég, hogy zenekart fizessen meg a tulajdonos.

Egy zenés, táncos mulatság pedig nem az a műfaj, amit az online térbe lehet helyezni.

Amióta nincsenek CD-eladások, a legtöbb zenész úgy keresi a kenyerét, hogy fellépéseket vállal. Az élő zene varázsát, a felhőtlen együttlétet, szórakozást, az együtt evés-ivást, éneklés-táncolást, azaz mindazt, ami a görög kultúra magja, valóban nem lehet belopni egy nappaliba. Egy színházi előadást, még csak-csak megnézünk otthon laptopon, de a Zorbas-ra táncra perdülni otthon, egyedül, vélhetően keveseknek fogja ugyanazt az élményt nyújtani, mint egy táncházban.

Ugorjunk egy jó nagyot az időben. Szülei élete, megpróbáltatásai kalandregénybe illenek. Meséljen a családjáról.

Édesanyám papi családba született, ám a háború évei alatt a nagymamám teljesen egyedül maradt gyermekeivel és nagyon elszegényedtek. Anyámat tiltották apámtól, ám ő egyik este elment érte és megszöktette. Nagyon szép szerelem volt az övék. Apámat, aki partizánként harcolt a hegyekben a negyvenes évek második felében, a polgárháború során kimenekítették. Mikor anyám ezt meghallotta, felpakolta a két bátyámat egy szamárhátra és gyalog vágott neki az útnak, ment apám után. A Jugoszláviába vezető út nem volt éppen veszélytelen. Ezt később, a Svédországba disszidált bátyámmal folytatott levelezéséből tudom, akinek azt írta: „Te szamár, nekem nem írsz levelet, csak az apádnak? Elfelejtetted, hogy én hoztalak át Európába Truman bombái alatt?” (mosolyog). Más utakon jártak a szüleim. Apám gyakran visszautazott Görögországba is, hogy folytassa az ellenállást, de élt Bulgáriában, Jugoszláviában és legvégül Magyarországra érkezett. Édesanyám Csehszlovákiába került, a bátyáim pedig Lengyelországba, egy baloldali szervezet segítségével. A szüleim valahogy mindig megtudták, hol van a másik, így utazott apám anyámhoz Csehszlovákiába, ahol aztán én megszülettem. Anyám egy Elba-parti városban lakott a cseh-NDK határon, Usti Nad Orliceben. Nekem később 27 évig volt hontalan lakhatási engedélyem Magyarországon, ebben az igazolványban még más városnév szerepelt, mint a valódi születési helyem. Akkor derült csak ki, hogy hol születtem, amikor magyar állampolgár akartam lenni. Két éves voltam, mikor édesapám után jöttünk Magyarországra, ahol a bátyáimmal kiegészülve megtörtént a teljes családegyesítés 1955-ben.

Ön előszeretettel énekel pondioszi dalokat fellépésein. Szülei Kis-Ázsiából származnak?

Igen, ők kétszeresen menekültek. Tízéves volt apám, hat anyám, amikor el kellett hagyniuk a kis-ázsiai, török fennhatóság alatt álló községet, Agdamajdent. Mikor a törökök kiűzték őket 1922-ben, szekereken menekültek Görögországba, majd Makedóniában álltak meg, és egy Goumenissa nevű faluban telepedtek le. Nemrégiben a közösségi videómegosztón ráakadtam egy pondioszi nyelvjárású filmre és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindent értek, mert a szüleim otthon ezen a nyelven beszéltek egymással. Mi ugyan mindig görögül válaszoltunk, a passzív tudás mégis megmaradt, még 50-60 év távlatából is. Azóta is direkt keresem ezeket a filmeket, hogy tudjam gyakorolni ezt a nyelvjárást. A pandémia alatt egyébként régi görög és pondioszi filmeket néztem naphosszat, ami nagyon jó szórakozásnak bizonyult.

Milyen volt a gyermekkora a Dohánygyárban?

Isteni. Mi gyerekek úgy élveztük a Dohánygyárat, hogy arra nincsenek szavak. Ez egy kommuna volt. Amúgy is mindig együtt voltunk az udvaron, de imádtuk, amikor például évente egyszer poloskairtás volt, mert akkor együtt is aludhattunk a kantinban, ahol mindenki kapott egy sarkot. Rohangáltunk össze-vissza és elég sokat rosszalkodtunk. A közös térben alkalmunk volt egymás ételeiből enni, így hol cseresznyét loptunk, hol valami mást. Óriási élet volt. Ünnepek alatt ki volt világítva az udvar. Égtájak szerint külön körökben táncoltak a különböző népcsoportok, a makedónok a nagydobbal, meg fúvósokkal, a pondiosziak a lírával középen, a trákok, és a többiek. Látható volt, hogy ki honnan jött, minden népcsoport nagyon őrizte hagyományait. A Húsvét volt a legnagyobb ünnep. Ilyenkor beállt az udvarba egy pótkocsis teherautó tele élő birkával, és ott vásárolta meg mindenki a sütni valót, később a nagy közös konyhában ölték és nyúzták az állatokat. Mi például az ötödiken vágtuk a birkát. A hatalmas fürdőben 12 mosdó, 6 zuhanyozó volt, a konyhában 12 gáztűzhely és egy óriási mosogató. A görög asszonyok minden szabadidejüket itt töltötték, főztek, ettek-ittak, beszélgettek, közösségi életet éltek. Maguk a „lakások” egy-egy pici szobából álltak, de minket akkor ez nem nagyon zavart, úgyis mindig valamelyik közösségi térben bandáztunk. Később a görögök elkezdtek lakást kapni, először a Hungária körúton, és ahogy kiköltöztek, úgy lett például kétszobás egy lakás. A szülők dolgoztak, mi görög óvodába, iskolába jártunk. Este mindig nagyon nagy élet volt. Az udvaron a férfiak nagy körökben álltak, politizáltak, kiabáltak.

Görög iskolába járt?

Engem az édesapám magyar óvodába íratott nagycsoportba, úgy, hogy egy szót nem beszéltem magyarul. Utólag nagyon sajnáltam, hogy nem járhattam tovább a görög társaimmal. A mai napig emlékszem, hogy egész nap sírtam, traumaként éltem meg. Később a Vajda Péter Általános Iskolába jártam. 1965-ben eljöttünk a Dohánygyárból, apám vett egy szövetkezeti lakást az Árpád-fejedelem útján. Apai nagyanyámról van egy emlékem 1968 tájékáról. Megjött Görögországból hozzánk, belépett a lakótelepi lakás erkélyére, meglátta a szemben lévő víztornyot és azt mondta: „Fiam, a „Paradiso”-ba hoztál” (mosolyog). Nagyon tetszett neki. Meghatódott, hogy milyen szép körülmények között élhetünk.

Mivel foglalkoztak a szülei?

Apám lakatos volt, anyám pedig a Sporthorgász Szövetkezetnél dolgozott a Március 15. téren. Teniszütőket csináltak, festették a pecabotokat, úszókat, esztergáltak. Mikor gyerek voltam, minden nyarat ott töltöttem a Petőfi szobornál, az utca másik oldalán hintáztam naphosszat.

A testvéreivel mi lett?

A nagyobbik bátyám itt maradt Magyarországon, ő sajnos már nem él. A kisebbik bátyám, aki most már nyugdíjas körzeti orvos, 1968-ban disszidált Svédországba és ott is maradt.

Hogyan kezdődött zenei pályafutása?

Édesanyámnak gyönyörű szopránja volt, biztosan tőle örököltem az enyémet. Sokat énekelt nekem, így én már hároméves koromban kívülről fújtam a dalokat. Általános iskolában én voltam a nótafa az úttörő örsben, a társaimat sokszor azzal szórakoztattam, hogy az aktuális slágereket énekeltem a szünetekben a tanári asztalra állva. Az iskolai kórusban szólista lettem. Már nagyobb voltam, amikor az osztálytársaimmal a Fényes Adolf utcai „Goli” Művelődési Házba jártunk táncolni. Egyszer addig könyörögtem a színpadon játszó zenészeknek, hogy én is hadd énekeljek, hogy megengedték. Egy Zalatnay Cini számot adtam elő és ezzel a lendülettel a fiúk meghívtak a következő próbájukra. Elkezdtem Beatles számokat kamuangolsággal tanulni és így kezdődött minden.

Több helyen is elmondta, hogy édesapja nem támogatta énekesi álmait. Hogy sikerült mégis keresztülvinnie akaratát? Honnan merített ehhez erőt? A görög családokban, mint tudjuk, az apai szóval szembeszállni lehet, csak nem érdemes…

Annyira makacs és kitartó voltam, keresztülvágtam magam a falon, ha lehet ezt mondani. Talán pont apámtól örököltem eltántoríthatatlanságomat. Pedig nagyon sokszor kikaptam érte. Megesett, hogy intőt kaptam, mert nem jelentem meg egy kórus-fellépésen a Zeneakadémián – mivel nem engedtek el.  A vicc, hogy az intőért is kikaptam. Állandóan akadályok gördültek az utamba, én mégsem adtam fel. Igazából nem is tudtam mit csinálok, belülről jött, ösztönösen, nem tudatosan meneteltem, mindig egy zsigeri érzés vitt előre, ami nem hagyott békén. Soha nem tudtam elképzelni, hogy ne énekeljek. Végül négy-öt évig voltam a magyar könnyűzenei élet élvonalában, ahova mindenféle hátszél nélkül érkeztem meg. A tehetség nem nyugszik, amíg oda nem ér, ahova mennie kell.

Később, mikor édesapja meglátta a tévében, hogy Ön sikeres énekesnő, akkor sem változtatott korábbi véleményén?

Édesapám életében egyszer látott engem énekelni televízión keresztül. Épp vigyázott az unokájára, a nagyobbik fiamra, aki mondta neki, hogy „Anyu fog énekelni a tévében”. Erre apám csak bólogatott és bóbiskolt tovább. Egyszer csak megjelentem a képernyőn, és beszaladt egy szomszéd is hozzá, hogy látott, és milyen szép lánya van, mire csak annyit mondott, hogy „tudom, én csináltam” (nevet). Ennyi volt az elismerés, soha többé nem is beszéltünk róla.

Mindenképp nagy erőre vall, hogy mindenféle elismerés és támogatás nélkül, a semmiből érkezve, fiatalon, bizonytalanul, végül befutott.

Ez az ifjúkori tudatlanság sokszor segítő erő ám. Egy ifjoncnak fogalma sincs, hogy milyen nehézségek várnak rá, csak viszi előre a szíve és a lendülete. Talán jobb is, hogy nem tudja, mert ha tudná, nem menne arra. Amikor a Török Pál utcai Pinceszínházba kerestek színészeket és énekeseket, elmentem a meghallgatásra, és felvettek. Szerettem volna eljárni a próbákra, de mikor apám megtudta a tervem, egy pálinkaleszívó gumicsővel vert meg.

Mindezek ellenére kitartott az elképzelése és álmai mellett, és szakmai pályafutását a Jazz Konzervatóriumban kezdte, Vukán György tanítványaként és többek között Dés László osztálytársaként.

1973-ban jelentkeztem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola Jazz tanszakán meghirdetett felvételi vizsgára. Bakelit lemezről – a tűt ide-oda rakosgatva – megtanultam két dalt, egy Aretha Franklin számot és egy Mahalia Jackson spirituálét. A vizsgán Vukán György ült a zongoránál, aki aztán a tanárom lett később. Elénekeltem a spirituálét, mire Gonda János (zongoraművész, a Jazz Tsz. alapítója – a szerk.) kirohant a teremből és behozott még két-három tanárt a másik vizsgáztató termekből, hogy hallgassanak meg. Elénekeltem az Aretha Franklin dalt is, amit Vukán hallás után improvizálva kísért. A vizsga második része egy szolfézs-vizsgából állt, de mivel ahhoz nem konyítottam, inkább hazamentem. Ennek ellenére felvettek és megkezdődött életem egyik legszebb része, a jazz konzis évek. Olyan osztálytársaim voltak, mint Dés Laci, Gőz Laci, Solti János, Postássy Juli, Becze Gábor, Bontovics Kati és még sorolhatnám.

Ilyen névsorral el tudjuk képzelni a hangulatot. Visszahallgatva a régi hangfelvételeket, nagyon komoly jazzénekesi karrier előtt állt, mégis váltott egy könnyedebb műfajra. Miért?

Akkoriban nem igazán lehetett megélni a jazzből, bár ez most is nehéz, ezért 1977-ben elmentem a Magyar Rádióba, ahol stúdió-showk keretében énekeseket képeztek, engem Balassa Tamás. Két évig jártam oda. A legjobb része az aula volt, ahol bárkivel össze lehetett futni, közel voltunk a tűzhöz. Azokat a dalokat kellett akkor elénekelni, amiket a rádió körül tömörülő zeneszerzők (Fáy András, Bágya András, Neményi Tamás, stb.) írtak. Nekem egy dalt sikerült igazából sikerre vinnem, Neményi Tamás Vasárnap című szerzeményét, amely kissé görögös dallamvilágú és egy görög szó is ismétlődik benne. Végül nagy sláger lett belőle, akkoriban a csapból is ez folyt.

1990-től aztán maga mögött hagyta a táncdal műfajt is…

Így van, ez volt a következő nagy fordulópont az életemben. Angelidisz Vaszilisz (Zeusz) és Fulidisz Jorgosz megkerestek azzal, hogy csinálnak egy görög lemezt és vokáloznék-e rá. Görögül ugyan tudtam, de korábban egyáltalán nem énekeltem görög dalokat. Elvállaltam. A stúdiómunka közben a srácok kitalálták, hogy legyen egy szólónótám is, ez lett a Pireusz gyermekei, aztán lett még egy szólónóta. Attól kezdve a fiúk elhívtak a koncertekre is. Akkor nyitotta meg Margaritisz Nikosz a Made Innt az Andrássy úton, ami hosszú évekre meghatározó étteremmé és egyben kulthellyé vált. Itt lépett fel minden vasárnap a Zeusz zenekar, amelyben játszott Angelidisz Vaszilisz (Zeusz), Szokalopulosz Jannisz és volt egy magyar basszusgitárosunk, Bitay Andrea. Nagyon szuper csapat volt és én ennek köszönhetően tanultam meg a görög dalokat, ott ismerkedtem meg a 9/8-ad zeibekikoval. A Zeusz csapat 15 évig dübörgött, óriási sikerrel.

Nem bánta meg a váltást soha?

Soha. Egyáltalán nem bántam meg. A váltást követően még többször hívtak más műfajú fellépésekre, de már nem vállaltam. Azt akartam mutatni magamról, hogy görög népzenét énekelek.

Ezekben az években volt ugyanakkor egy híressé vált stúdióéneklése is. A 90-es években nagy sikerű lány- és fiúbandák alakultak, akik jól mutattak a videóklippekben és egész jól táncoltak a színpadon, csak épp – tisztelet a kivételnek – énekelni nem minden esetben tudtak. 

Még a 80-as években vállaltam néhány stúdiómunkát, jellemzően különböző reklámdalokat énekeltem fel. Ezekben a berkekben ismert volt a nevem, így keresett meg a 90-es évek közepén a Carpe Diem nevű zenekar. A két zenészsrác egy dekoratív fiatal lányt kért fel frontembernek, aki énekelni viszont nem tudott. Úgy volt, hogy csak egy mankót énekelek fel, erre próbálták őt ráénekeltetni, de ez nem sikerült, így aztán egyszerűen kiadták a lemezt az én hangommal. Először nem foglalkoztam vele, bár hallottam a rádióban, hogy az én hangom mellett nem szól másik. Később aztán, a zenekaron belüli törésvonalak nyomán, ebből elég nagy ügy kerekedett, amely komoly médianyilvánosságot is kapott és jogi következményekkel járt. Egy darabig kísérgettek próbákra és fellépésekre a televíziósok, hogy megtudják, tényleg én énekeltem-e fel a lemezt. Ettől kezdve a kiadók szerződéseket kötöttek a zenekarokkal, amelyek külön kitértek arra, hogy ki az arc és ki a hang. Ennyiben hozzájárult az én perem ahhoz, hogy a zeneipari jogi keretek tisztábbak és leszabályozottabbak legyenek.

Ön 2002 óta görög nemzetiségi önkormányzati képviselő. Mit látott, érzett az elmúlt 18 évben: lehet tenni azért, hogy a görög kulturális örökség, a hagyományok megőrizhetőek és fenntarthatóak legyenek hazánkban? A harmadik generáció ugyanis már felnőtt, jellemzően vegyes családokban.

Lehet tenni, csak pénzt kell beletenni. 17 évig a 6. kerületben dolgoztam, a tavalyi választásoknál a 13. kerületbe kerültem, mint képviselő. Mikor 2005-ben megcsináltam a Görög Zeneiskolát, még Theo (Szkevisz Theodorosz) elnökségealatt a Vécsey utcában, akkor az Országos Görög Önkormányzat mindenkinek fizette a zeneóráját. Volt gitár, buzuki, tuberleki, basszusgitár és ének, és legalább 15-20 gyerek járt rendszeresen, minden szombaton. Néhány évvel később, Laokratisz (Koranisz Laokratisz – a szerk.) idejében az önkormányzati testület úgy döntött, hogy nem vállalja tovább a zeneórák térítését, a létszám így 4-5-re csökkent, és azok is főként felnőttek voltak, majd végképp elmaradt mindenki. Ha hajlandó az önkormányzat „befektetni” a fiatalságba, még ha rövidtávon költségesnek is tűnik, hosszú távon megtérül. A gyermekek táboroztatását, a nyelvórákat, a zeneórákat, a táncházakat finanszírozni kell. Régebben az is előfordult, még Dzindzisz Jorgosz vezetése alatt, hogy a nyelvórákra járó diákok ösztöndíjat is kaptak, havi 5.000 Ft-ot. Ha a szülő látja az önkormányzat elhivatottságát és munkáját, akkor járatni fogja gyermekét görög órára, zeneórára, elküldi görögországi táborba, eljön a családjával táncházba, ezáltal megőrizhetők a gyökerek és életben tartható a görög identitás Magyarországon. Mi most a 13. kerületben például elértük, hogy lesz kirendelt Görög Iskola az Övezet utcában. De mi másra költenénk a pénzt, ha nem a fiatalság identitástudatának erősítésére? Arra, hogy érezze, ő Görög.

Egyik korábbi riportjában megemlítette, hogy a Dohánygyárban az idősek koccintás közben azt mondták: „Jövőre a hazánkban” (To xrono stin patrida), vagyis „Visszatérünk!” Önben sosem merült fel a repatriálás gondolata?

De igen. 1984-ben született meg a második fiam, és még ugyanabban az évben meghalt apám és anyám is. Emlékszem, komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy fogom a két fiam és hátrahagyok mindent. Ugyanakkor Görögország erősen patriarchális, én pedig egyedül voltam akkoriban a két gyermekemmel, így végül nem mertem belevágni.

A csodálatos dalokon kívül mit ad tovább görögségéből családja számára?

A nyelvet szeretném elsősorban, mert az identitás alapja a nyelvtudás. A fiaim elég jól beszélnek görögül, aminek nagyon örülök. Unokám, Kloé, most másfél éves, és nagyon szeretném, ha ő is megtanulna görögül. Amikor együtt vagyunk, görögül beszélek hozzá és énekelni szoktam neki. Szeretnék neki görög könyveket beszerezni (még nem sikerült) és görög dalokat énekelni, énekelni, énekelni.